Sürgés-forgás

Arra ébredtem fel, hogy valami puffant a padlószőnyegemen. A laptopom esett le, mert Amber lerúgta az ágyról, ugyanis itt aludtunk el mindketten. Az utolsó emlékem, hogy a fiúkkal beszélgetünk, azután az egész homályos. Eléggé lefárasztott minket az ikrek ruháinak nézegetése.
Amb keresztbe feküdt, az egyik lába a hátamon, a keze pedig a talpamat ölelte. Gőzöm sem volt, hogyan került a hátamra a laptop, de biztosan szórakozott, miközben én az álmok mezején rohangáltam.
-Am! Ébredj csajszi!-suttogtam. Elfordult, és tovább szunyált. Hát, ezzel nem sokra mentem...
Megfordultam, és felültem, majd a lábát odébb raktam, és a kezeit lehámoztam magamról. Letettem a talpamat a földre, és szépen lassan felemelkedtem. Halkan kinyitottam az ajtót, kisuhantam rajta, majd visszacsuktam, nehogy felébredjen. Olyan édesen aludt.
Lassan lelopakodtam a lépcsőn, nehogy valaki felébredjen.
Kár volt a nagy óvatosság, hiszen a nagyi már lent sütött, főzött. Aztán leesett, hogy karácsony van, és, hogy ma jönnek a fiúk is. Hirtelen izgalom árasztotta el a testemet. Meg a süti illata... Hmm...
Úgy döntöttem, lemerészkedem, hogy kitöltsem a reggeli kávémat, banyomjak egy vajas pirítóst, majd felvonuljak az estére készülődni.
-Bells, kicsim ideadnád a rumot?-hadonászott nagyi lisztes kézzel, ami rendesen be is terített engem. Átnyújtottam neki az üveget, majd zombiként csoszogtam tovább a kávémért. Levettem egy jó nagy bögrét, és teletöltöttem a fekete csodával.
-Nem lesz az kicsit sok?-nézett a nagyi kerek szemekkel és persze a lisztes kezeivel.
-Ha nem akarod, hogy lefejeljem a leveses tányért este, akkor ez igenis kevés.-vigyorogtam erőtlenül.
-Te tudod...-motyogta, majd visszafordult gyúrni a tésztát. Beszélgetni akartam vele, úgy mint régen, mikor a kisebb titkaimat neki mondtam el. Tudtam, hogy ő sosem köpne be. Akkor sem tette, amikor eltörtem anyu kedvenc vázáját, pedig látta, amikor véletlen levertem az egyik játékommal. Nem kértem meg rá, hogy ne áruljon be, de ő mégis azt mondta, hogy törölgetés közben törte el.
-Nem aludtam sokat az éjjel, ezért muszáj most valamivel bepótolnom.-motyogtam, majd elhelyezkedtem egy széken, ami éppen mellette volt.
-Hallottam, hogy Amberrel sokat nevettetek.-mosolygott, majd mélyen a szemembe nézett.-Anyád mondta, hogy jönnek ma este valamilyen fiúk, de ő sem ismeri őket. Nekem elmondod?
-Mami, majd megismered, hidd el nekem kedvelni fogod őket.-vigyorogtam. Erre, egy széles mosollyal nyugtázta, hogy szívesen látja őket.
-Az udvarlóitok?
-Mondhatjuk így is...-nevettem, miközben a kávémat kavargattam.
-Legalább magasak?
-Ohó, azok ám!-kacagtam. Hihetetlenül jól éreztük magunkat, a szeretet ünnepe reggelén. A hangulatunk egyre oldódott, mikor anya rontott be a konyhába. Haja kócos, pizsamája össze-vissza. Elaludt.
-Bella, el kellene menned Paulért a kórházba, mert nekem már régen itt kéne segítenem a nagyinak!-mondta idegesen.
-Jól van, csak hagyj felöltözni!-tettem fel a kezeimet, mintha pisztoly lenne nála. Válaszul bólintott.
Ilyenkor nem jó visszautasítani, amit kér, mert valószínűleg én járnék rosszabbul. Pault meg legszívesebben megfojtanám! Argggg...
Felrohantam a szobámba, és felkaptam a szokásos szürke melegítőmet, felkaptam a kabátom és a kocsikulcsot, majd kiviharoztam az ajtón.
Anyu kocsijával mentem a kórházba. Bekapcsoltam a rádiót, jó zenéket adtak.
Dúdolni kezdtem a dallamot, ami egy idő után hangos éneklésben tört ki.
 Elfelejtettem már, milyen is a hangom. Régen, amikor még gimis voltam, irtózatosan sokat énekeltem, imádtam az egészet, híres akartam lenni. Egyszer tizedikben megkértek, hogy lépjek fel az iskolai tehetségkutatón, de csak akkor énekeltem, ha az apám is eljön, mert egész életemben erre vágytam, hogy egyszer lássam őt. Nem volt ott.
Az éneklésem sírásba torkollott, majd megszégyenülve, és szomorúan vonultam le a színpadról...
Azóta senkinek nem énekeltem. Senkinek.
A kórház bejáratához gurultam, hogy a fél-nyomorult Pault hazacipeljem magammal. Egyáltalán nem hiányzott.
Csiga-lassan kimásztam az autóból, és besétáltam az ajtón. A nővérek díszítették a már amúgy is borzasztóan csicsás kórházat.
Odaslattyogtam a pulthoz, hogy megkérdjem, hol találom meg a 'csomagot'.
-Jó reggelt! Miben segíthetek?-kérdezte egy ázsiai lány.
-Paul Harrisont keresem.-sziszegtem.
-Ott ül.-mutatott kerek szemekkel mögém, még mindig széles mosollyal. Megfordultam, és tényleg ott gubbasztott, vagy inkább aludt?
Odasettenkedtem hozzá, majd közel hajoltam a füléhez.
-PAUL! ÉBREDJ!-kiáltottam, mire ő leborult a székről. -Megérdemelted szemét!-vigyorogtam magamban.
-Basszus Bella, lehetnél egy kicsit kedvesebb is!-mondta durcásan.
-Pont az mi?-mordultam rá, majd elindultam kifelé, hátrahagyva őt a bőröndjével együtt.
-És velem mi lesz?-kiáltott utánam.
-Majd megoldod valahogy! Elcipeled te azt a nagy pofáddal!-szóltam vissza a vállam felett.
Hallottam, hogy elkezdett vánszorogni utánam, de a hang megszűnt, miután beültem az autóba...
Már öt perce ott ültem, mikor Paul megjelent mankóval az ajtóban, és láthatóan szenvedett a cókmókjaival. Szomorúság is látszott az arcán.
Aztán eszembe jutott, hogy anyu mesélte, hogy Paul szülei nem tudnak eljönni karácsonyra, ugyanis meghaltak. Karácsony éjjelén baleseteztek, 10 éve.
Megsajnáltam szegényt, és kiszálltam az autóból és odaléptem hozzá.
-Segítsek?-mosolyogtam megszánóan.
-Nem kell a segítséged!-morogta durcásan.-Megoldom egyedül is.
-Figyelj, sajnálom, az előbbit, elnézőbbnek kellett volna lennem...
-Ha a szüleimre gondolsz, nem kell a sajnálkozásod!-csattant ki.
-Én nem...
-Tudom, hogy legszívesebben áthajtanál rajtam, de azzal csak segítenél.-bambult maga elé. Ekkor leesett, hogy miért volt itt.
-Te megpróbáltad megölni magad?!-ordítottam.
-Senkinek sem hiányoznék.-suttogta.-Jobb, ha hívok egy taxit.-morogta.
Ez nem engedhettem, ezért megfogtam a bőröndjeit, mielőtt utánam nyúlhatott volna. Amúgy is, a mankóval felborult, ha kapálózott, úgyhogy nem volt esélye.
-Most ellopod a bőröndjeim, vagy ledobod egy szikláról?-kérdezte durcásan.
-Szállj be!-kiáltottam.-Különben csak a bőröndök lesznek hazafuvarozva.-kacsintottam. Vette a lapot, és nagy nehezen bemászott a kocsiba. Vigyorgott rám, mint aki éppen egy lecsúszott pólót lát...
-Mi van?-kérdeztem félúton.
-Semmi, csak sajnálom amit... amit tettem veled.-mondta szomorkásan.-Azt hittem, te is akarod...
-Azt előbb meg kellett volna kérdezni nem?!-motyogtam méreggel teli hangon, ám cseppet sem voltam ideges. Leálltam a ház elé az autóval, de úgy gondoltam, hogy nem kéne beállni a garázsba.
-Szóval akkor barátok?-nyújtotta mosolyogva a kezét. 
-Ha nem támadsz le minden egyes percben, ahogyan alkalom adódik, és nem fikázod Edwardöt, akkor talán.-néztem ki az útra, próbáltam kerülni a szemkontaktust, mert biztosan elröhögtem volna magam.
-Rendben, megígérem...-motyogta, bár nem volt valami lelkes a feltételekért.
Kiszálltunk az autóból, és a ház felé vettük az irányt. Hirtelen gyorsabban haladt, mint a kórházban.
-Mi van, meggyógyult a lábad?-kérdeztem nevetve.
Nem válaszolt, csak lelassított, és bicegett tovább mögöttem egészen az ajtóig.
Beléptünk az előtérbe, és csodálatos látvány tárult elénk. Az egész ház karácsonyi fényekben úszott. Mindenhol tökéletesen elhelyezett díszek.
-Wow.-motyogtam, majd csodálattal lépkedtem a konyha felé, ahol a többiek sürögtek-forogtak. Paul ott totyogott mögöttem mankóval a hóna alatt.
-Itt jártak az angyalok?-toppantam be az étkezőbe mosolyogva.
-Itt ám, és még itt is vannak!-mutatott anyu a nagyira.-Paul! Kicsikém!-visította anyu, majd 'munkatársa' felé rohant.-Jól vagy?!
-Igen Kat, ne aggódj!-motyogta vigyorogva Paul, majd rám nézett. Dobott egy laza mosolyt, amit a testem egy erőteljes elpirulással díjazott. Nem tudom mi van velem, amikor Paul ólálkodik körülöttem.
Az órára néztem, majd elszörnyedtem, hogy 3 óra múlva jönnek a vendégeink.
-Muszáj készülődnöm, bocsesz!-kiabáltam a szobám felé menet.
Felrohantam a lépcsőn, és berontottam a szobába. Amber még mindig aludt... Vagyis éppen akkor ébresztettem fel...

-Basszus, nem tudnál egy kicsit halkabban közlekedni?!-morogta, miközben egy párna alól húzta elő a fejét.
-Amber tudod te, hogy mennyi az idő?-förmedtem rá.-Négy óra van, és az ikrek hétre jönnek! Addig hajat kell mosnod, felöltöznöd, és gondolom nekem kell összeszedni Pault is...
-Itt van az a szerencsétlen?!-pattant ki az ágyból. Valahogy nem volt neki szimpatikus.- Hogy került ide egy napa alatt abból a tetves kórházból?! Neki ott kéne feküdnie, mert ő 'nagyon beteg'-forrongott, miközben a kezével illusztrálta az elmondottakat.
-Inkább készülj, minthogy előadást tarts Paulról, és az ő balfaszságáról!-kacsintottam, majd elviharoztam a fürdőbe.
Egy gyors hajmosás után kirohantam törölközőbe csavarva a ruháimért. Út közben a lépcsővel szerencsétlenkedő Paulba ütköztem.
-Hmm.-morogta. Mérgesen felé fordultam, mint amikor Edwardöt taperolták a kis fruskák a bevásárlóközpontban, de éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Meg tudtam volna ölni Pault, amiért megint próbálkozik.
Olyan ijedt fejet vágott, hogy én is megrémültem...tőle.
-Mit láttál?!-léptem közelebb hozzá, hogy megnézzem, mitől tojt be ennyire. Hátrálni kezdett, ahogyan közeledtem hozzá.-Mi van?!
-Semmi.-mondta rémülten, majd leszaladt a lépcsőn. Ezt nem tudtam mire vélni...
Beslattyogtam a szobámba, majd felöltöztem és kisminkeltem magam. Igazán 'elfogadhatóan' néztem ki.
Lehet, hogy senki nem venné észre, ha most az egyszer... Nem, nem lehet, biztosan feltűnne nekik... De egy próbát megér, nem?
Amber. Amberrel tesztelem, hátha valami feltűnik neki.
De nem tehetem, mert ha észreveszi, el kell mondanom neki az egészet, attól pedig megrémülne...
Végül a 'normálisnál' maradtam.
Ekkor csengetést hallottam. Edward!
Amilyen gyorsan csak bírta a lábam, lerohantam a lépcsőn, amit meg is szóltak.
-Mi történt Bella, ez csak a csengő!-viccelődött nagyapa.
Mérhetetlen örömmel vetődtem neki az ajtónak, és már nyitottam is.
-Szia Ed...-ekkor elakadt a szavam, ugyanis Jack állt előttem.
-Szia Bells!-örvendezett, majd felkapott, és megpörgetett, mintha gyerek lennék. Mindezt meglepetten és fapofával szenvedtem végig. Hurrá...
-Mi az kislány, mást vártál?-kacagott.
-Egy kicsit...-mutattam az ujjammal. Ekkor megfogta a kezemet, és kihúzott az utcára, majd becsukta mögöttünk az ajtót.
Nagy pelyhekben hullott a hó.
-Figyelj, tudom, hogy nehéz ezt feldolgozni, hogy van apád, de arra kérlek, hogy legalább ne kezelj úgy, mint egy idegent!-mondta komoran.
-De hiszen az vagy nekem!-mordultam rá. Felszakadt minden sebem, amit az apátlanság ejtett szívemen. Egyszerre dühös és szomorú voltam. Igazán furcsa érzés, azt meg kell hagyni...
-Bella, tudod, hogy amikor dühös vagy, változik a szemed színe?-kérdezte az arcomat fürkészve.
-Ez miért nem jutott előbb eszembe?! Ettől rémülhettek meg a lányok és Paul is?-néztem rá idegesen.
-Valószínű. Ilyenkor eléggé ijesztő vagy... Konkrétan vörös a szemed...-morogta.-Nem tudod kezelni az érzelmeidet a legelső változás óta?
-Kissé könnyebben kiborulok.-motyogtam.-Mit tehetek ellene?
-Megölöd azokat, akik látták.-morogta, majd nevetni kezdett. Biztosan látta rajtam, hogy ezzel megfogott, bár ez nem volt igaz.-Csak vicc volt nyuszikám!
-Miért viselkedsz úgy, mintha jó apa lennél?-csattantam ki.
-Be akarom pótolni azt az időt, amit nélkülem kellett eltöltened, ezért is költözünk össze anyáddal.-mosolygott. 
Hogy mi van? Ezek összeköltöznek? És csak most szólnak nekem? Ez csodás...
Ekkor felhajtott a kocsibejáróra egy Jeep. Ez biztosan a fiúké.
-Apa, menj be jó?-váltottam témát, és próbáltam angyalian mosolyogni.
-Csak higgadj le, nehogy...-ezt már nem tudta befejezni, ugyanis betoltam az ajtón, és rácsuktam.
Kiszálltak az autóból, és mosolyogva indultak el a ház felé. Nem látták, hogy ott állok a sötétben.
Elindultam Edward felé aki tárt karokkal várt, amikor meglátott...