Bloody Bella...

Berohantam a szobába, és meglöktem Pault, aki hirtelen a földre zuhant, majd ijedten nézett rám.
-De erős valaki! Mi van veled buldózer?-kérdezte zavartan.
-Nemsoká megtudod!-nevettem ördögien.
-Más vagy.-mondta, majd mereszteni kezdte a szemeit.-Más színű a szemed.
-Nem mondod?!-sziszegtem dühösen, majd felkaptam a kanapét és fölé emeltem.
-Úristen!-ordította, majd férfias hangon sikítani kezdett.-Tedd le, Bella, ez semmit nem old meg!
-Ha nem akarsz bántani, akkor jobb ha megöllek, mert akkor tényleg nem tudsz.-suttogtam, majd letettem a kanapét és a nyakának estem.-Nem fog fájni!-súgtam a fülébe, majd szívni kezdtem a nyakát.
Fülsiketítő ordításban tört ki, majd enyhült és végül elhalt a hangja, mint ő maga. Arca márvány-fehér lett, szemei kiakadtak, majd elporladt. Véres voltam mindenütt. A hajam, az arcom, a tökéletes ruhám. Úgy néztem ki, mint a végzet asszonya.
-Nem elég.-sziszegtem, majd elindultam a bejárati ajtó felé.
-Menj, vannak még páran, akik nem kellenek az emberiségnek.-biztatott Jack.-Csak nehogy észrevegyenek.-erre válaszul bólintottam.
Erőt vettem magamon, majd kisuhantam a házból, ki az utcára. Elszabadult egy szörny, egy igazi vámpír.
A város szíve felé vettem az irány, de olyan részre, ahol nem nyüzsögnek annyira.
A túloldalt kémleltem, mikor egy fiatal férfira lettem figyelmes. Öltönyben, nyakkendővel baktatott hazafele. Biztosan volt családja, de el volt havazva. Ez mind lecsengett róla.
Gyorsan letöröltem magam Paul maradékai után, és ellibegtem a kiszemeltem felé. Rögtön észrevett, láttam a szemeiben, hogy legszívesebben nekem esne. Én is valahogyan így éreztem, csak kicsit másképp.
-Jó estét! Nem tudna nekem segíteni?-nyarvogtam, majd közelebb léptem hozzá, olyan távolságra tőle, hogy zavarban legyen. - Valamiben.-sziszegtem, majd a nyakkendőjét kezdtem húzni.
.-Természetesen!-suttogta elámulva. A vámpírok olyanok, mint a szirének. Tökéletesen szépek. Elcsábítják az emberi lényt, majd megölik, és vadászni mennek, egészen addig, amíg jól nem laknak.- Miben lehetek szolgálatára szép hölgy?-kérdeztem, miközben rendületlenül húztam magam után egy sikátorba
-Elég sok dologban.-mondtam hangosan, majd a falhoz nyomtam.-Most pedig...
-Nekem oké.-mondta, kiegészítve a gondolatom, de nem éppen az ő ízlése szerint.
-Gyorsan túl leszünk rajta.-suttogtam, majd megsimítottam az arcát, és befogtam a száját.
Nekiestem a nyakának, miközben olyan erősen fogtam a száját, hogy a fájdalomtól eszméletét vesztve csuklott össze...

-Bella... Bella, jól vagy?!-hallottam anya hangját. Éreztem a repülősó orrfacsaró szagát. Levegőért kapkodva ültem fel a kanapén. Megszívtam a tüdőm friss-levegővel, majd erőteljesen kifújtam.
-Mi...mi történt?-kérdeztem, miközben nagyokat lélegeztem. Az álmom vajon valós volt, vagy csak a képzeletem játszott velem? Ijesztő volt látni, hogy mit teszek.
-Elájultál, mikor felmentél szobába. A lépcsőn estél össze.-mondta aggodalmasan.
-Paul?-néztem rá kerek szemekkel.
-Tudod, hogy a kórházban van, hiszen ma voltál nála.-mondta.-Biztosan beütötted a fejed.
-Jack. Jack hol van? És mi van ezzel a vámpír dologgal?-kérdetem, majd gyorsan körülnéztem, de nem volt sehol.
-Milyen vámpír dolog?! Miket álmodsz te?-nevetett.
-És Jack?-kérdeztem válaszára nem nagy ügyet vetve.
-Karácsonykor jön, vacsizni.-mosolygott.
-Karácsonykor...- mondtam elhaló hangon. Ebben valami sántított.
-Biztosan beverted a fejed, dőlj le egy kicsit.-vigyorgott.-Most, viszont el kell mennem fenyőt venni, mert el fogják kapkodni. Elleszel egyedül itthon?
-Azt hiszem igen.-nevettem, majd a televízió felé böktem.- Megnézek egy filmet, jól leszek, ne aggódj!
-Csak ne valami vámpírosat!-kacsintott, majd felvette a kabátját.-Jó legyél!-szólt vissza az ajtóból.
-Az leszek.-mondtam reflexszerűen.
Odasiettem az ablakhoz, majd elhúztam a függönyt. Megvártam, amíg elhajt a kocsival, és elhagyja az utcát. Az "álmom" túlságosan valóságosnak tűnt, hogy ne legyen benne valami igazság.
Felsiettem a szobámba, a nagy tükör elé. Megnéztem magamat. 
-Várjunk csak! Hol a karácsonyi ruhám amit Edwadtől kaptam?-mondtam magamnak, mivel senki nem volt rajtam kívül a házban. Kutatni kezdtem, az egész szobát feltúrtam, mikor a szekrényben volt felakasztva. Nem én raktam oda, az fix, mert rajtam volt, mikor lementem. Vagy nem?
Ismét beálltam a tükröm elé, ökölbe szorítottam a kezem, lehunytam a szemem, és erősen a vámpírokra összpontosítottam. A furcsa érzés végigfutott rajtam, mit ahogyan az álmomban történt.
A szemem hirtelen kipattant, és ugyanazt a tökéletes vámpírnőt láttam magam előtt, akit az "álmomban".
-Üdv megint.-motyogtam, miközben forogni kezdtem a tükörben. Azon agyaltam, hogy öltem-e meg valakit?
Vagy, hogy mikortól van képszakadás? Mi igaz és mi hamis? 
Elindultam kifelé az udvarra, hogy megnézzem, van e kő, amit kettétörtem. Nagy meglepődésemre még kő sem volt, nem hogy törmelék. Néztem, mint Rozi a moziban. Visszamentem a házba.
Az fix, hogy nem igaz, hogy tudok suhanni, vagy legalább is eddig nem sikerült, de lehet, hogy futnom kéne?
Fel kéne hívnom Pault, hogy él-e még... Remélem, hogy nem nyírtam ki, mint az álmomban. A telefonomért nyúltam, mikor hirtelen csörögni kezdett a kezemben.
-Igen?-szóltam bele új, csilingelő hangomon.
-Szia! Edward vagyok.-motyogta a telefonba.
-Oh, szia, nem írta ki a számodat. Miért hívsz?-faggattam idegesen.
 Mást kellene csinálnom. Először is felhívni Pault, hogy nincs-e baja, majd megtudni, hogy hogyan kell visszaváltoznom emberré. A második sokkal jobban izgatott, mert senki sem láthat így. Egy ideig biztosan nem.
-Csak azért, mert valószínűleg a táskádban van a telefonom, ugyanis amikor vásároltunk, beletettem, hogy el ne hagyjam. Szóval mindjárt ott vagyok, hogy elhozzam, elég fontos lenne.-magyarázta.-Egyébként otthon vagy?
Erre aztán igazán nem számítottam. Pont most akar jönni, mikor vámpír vagyok? Mit tegyek?
-Itthon, azt hiszem.-mondtam aggodalmasan, életem egyik legnagyobb baklövését elkövetve.
-Azt hiszed?-kérdezte nevetve.
-Valószínűleg. De el kéne mennem itthonról, szóval nem baj, ha belerakom a postaládába?-próbáltam maga kihúzni egy kellemetlen helyzetből.
-De én téged is szeretnélek látni.-mondta kacéran.
-De nekem...
-Nincs semmi de! Egyébként már itt vagyok a sarkon.-szakított félbe. Hirtelen kinyomtam a telefont, és felrohantam a szobába. Megcsináltam, amit átváltozás előtt kell, de valamit nagyon elrontottam, mert a szeme színe karmazsinvörösre váltott.
-Szentég!-morogtam, majd újra próbáltam. Semmi, az ég világon nem változott.
Körbenéztem a szobában, nem tudom miért, de ilyen megérzésem támadt. Egy cetlit találtam az asztalon. Ez állt rajta.:
"Kedves Bella!
Nem kell döntened, de életed során sokat kell majd használnod, ha meg akarod védeni a családot! Vigyázz anyádra! Gyakorolj, szükséged lesz rá!
Üdvözöl Apád, Jack.
U.i: Lazíts!"
Vettem a lapot, hogy mit akar vele mondani. Ellazultam, majd ismételtem a tanultakat. Most nem futott át rajtam semmi. Pislogni kezdtem. Ismét a normális Bella állt előttem, az ő alacsony, erőtlen testalkatával, és a zöld szemeivel.
-Megúsztam.-fújtattam megkönnyebbülve. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem lesz semmi gond Edwarddal. De hogyan fogom neki elmondani? És mi az, hogy nem kell döntenem?! Nem leszek vámpír és nem is halok meg? Akkor miért jött ide? Azért, hogy megkavarja az amúgy is zavaros életemet? Eddig is megvoltam nélküle, köszönöm nem kell. Vagy mégsem? Végül is egyszer majdnem megöltek, és Edward mentett meg...
ÉS mi van akkor, ha nem tudom koordinálni magam, és megölök valaki, ha például valamin bekattanok? Megszomjazom vagy mérges leszek?
Rengeteg félelmetes kérdés merült fel bennem, miközben az ágyon ültem. Talán apám csak próbára tesz engem, hogy mennyire vagyok vámpírnak való?
Lehet, hogy nem is vagyok vámpír? Bármi lehetséges, ha már ez is az...
Ekkor Edward csöngetett. Lesiettem a lépcsőn, és mosolyogva ajtót nyitottam.
-Szia!-mondtam vigyorogva.
Válaszul az ajkaimnak esett...