Merry Christmas! Pfff...

Láttam rajta, hogy tátva maradt a szája. Ilyenkor biztosan elpirulok szokásom szerint.
-Szia! De csinos valaki!-mosolygott John. Edward némán fürkészett, széles vigyorral az arcán.
-Oh, köszönöm!-motyogtam, majd arcomba futott az összes vérem. Tiszta vörös lehetett a fejem, pedig még nem ittam semmit, és melegem sem volt.
Edward még mindig köszönés nélkül, lefagyottan ácsorgott bátyja mellett. John lökött rajta egyet, hátha ad valami életjelet magáról.
Edward egy pislantással jelezte, hogy még él, de egyre csak engem nézett, szinte vigyorogva. Gőzöm sem volt róla, hogy mit talál ilyen viccesnek.
-Mi van?-kérdeztem, majd körbefordultam, hogy ellenőrizzem magam. Semmi furcsát nem találtam.
-Semmi, csak olyan szép vagy!-bökte ki elpirulva.
Ez most komoly?! Eddig azt nézte, hogy milyen szép vagyok?! És mit fog gondolni, ha meglátja a másik énem? Tuti, hogy megnémul...
Kacéran odabillegtem hozzá, és adtam az ajkaira egy lágy puszit. Amilyen kicsi volt, olyannyira élveztük. Éreztem, hogy a szívem erős vágtába kezd, és a gyomromban a pillangók egymást kergetik.
-Be kéne mennünk, nehogy feltűnjön, hogy nem vagyunk ott...-motyogtam elhaló hangon.
-Engem már az is fűt, hogy látlak titeket smárolni!-vihogott John.
Mérgesen akartam ránézni, de eszembe jutott, hogy biztosan megrémülne a látványtól, tehát ez a gondolatom hamar elszállt.
Edward megfogta a kezem, és együtt indultunk el befelé a házba. Ahogyan beléptünk, melegség, és a csokis süti illata csapott meg minket.
Megmutattam nekik, hova rakják le a kabátokat, majd bementünk a nappaliba.
Mindenki beszélgetett, amíg meg nem látták az ikreket. Tátva maradta a szájuk a csodálkozástól.
Olyan csend volt, hogy azt is lehetett hallani, ahogyan sül a pulyka a sütőben, pedig azt igazán nehéz elképzelni.
-Jó estét!-mondták egyszerre a fiúk széles mosollyal, majd körbementek, hogy bemutatkozhassanak.
Jack mögé álltam, akinek láthatóan forrt az agya attól, hogy fiúkat hozok karácsonyra.
-Ezekről miért nem szóltál?-morogta alig hallhatóan.
-Nem tudtam, hogy te is megjelensz az életemben, azért.-szóltam vissza suttogva.
-Ezt megérdemeltem.-motyogta.
-De meg ám!-mondtam, miközben Edwardöt néztem, ahogyan elcseveg a nagyival.-És próbálj meg vele normális lenni, kérlek.-löktem oda neki, majd odalibbentem Edward oldalára.
-Jaj, kis unokám, hát nagyon aranyos fiúd van! Teljesen hozzád illik!-mosolygott.
Ekkor Jack odasietett hozzám, és megfogta a vállam.

-Most muszáj elmennem.-vigyorgott, pedig tudta, hogy undorodom ettől a dologtól.
-Menj nyugodtan, majd falazok neked.-motyogtam, miközben arra figyeltem, hogy a mellettem álló Edward ebből semmit se észleljen.
Jack szépen, lassan elpárolgott a társaságból, úgy, hogy senki sem kereste...

Amber teljes pucc-parádéban állt John oldalán, amikor a szülei beléptek az ajtón. Havasak voltak, és dideregtek, de amint észrevették a lányukat, rohanni kezdtek felé.
-Amber, kicsikém!-visította Kristen.
Kristen egy magas, szőke ciklon volt, pont olyan mint Amb, csak jég-kék szemekkel. Semmit sem változott tavaly óta, kivéve, hogy most várandós. Egy tapadós, mély dekoltázsú, piros ruha, és egy gyönyörű tűsarkú volt rajta.
-Anyu, apu!-visított Amber, szinte ugyanolyan hangon, mint az édesanyja.
Amb édesapja, George szintén magas, barna férfi volt, jáde-zöld szemekkel. Egészen fiatalos volt korához képest.
-Sziasztok!-üdvözöltem őket, miközben Edward is velem együtt mozgott, akár az árnyékom. A derekamat fogta át.
-Jó estét! John Grimes vagyok, ő pedig az ikertestvérem Edward.-mutatkozott be széles mosollyal John.
-Szervusz fiam!-ölelte meg George Johnt, majd elindultak beszélgetni. Látszott rajtuk a kölcsönös szimpátia, nem úgy mint Jacken. Meg tudta ölni a szemével Edet. DE szerencsére ott volt egy ugyanolyan erős vámpír, akárcsak ő...
-Vacsora!-kiáltotta el magát a nagyi, majd valamit motyogott Georgenak és Johnnak. Gondolom a széthúzható asztalt akarta meghosszabbítani.
A fiúk szép lassan megfogták a tábláját, és húzni kezdték, majd a nagypapi középre illesztette a borzaszóan nagy fát, ami az asztalhoz tartozott.
-Segítsek valamit?-lépett oda Edward a nagypapihoz.
-Oh, igen fiacskám, az előbb mondtam, hogy hozhatsz székeket.-motyogta mosolyogva.
-Az John volt, a testvérem.-vigyorgott.
-Oh, kedveském, ne haragudj rám, már nem látok olyan jól, hogy megtudjam különböztetni az ikreket.
-Semmi gond!-mosolygott, majd elindult székekért.
Ott ácsingóztam a szoba közepén, amikor anya odasietett hozzám.
-Kicsim, segítenél Paulnak felöltözni? Eddig ott voltam vele, de még nincsen kész.-hadarta idegesen.
-De anya...
-Nincs semmi de, menjél, és segíts neki!
-Jó.-sziszegtem, majd felvonultam a lépcsőn, egyenesen Paul szobájába.
Benyitottam, amire eléggé összerezzent. Láthatóan félt.
-Szia! Jöttem segíteni.-mosolyogtam, majd lehuppantam mellé az ágyra. Odébb csúszott, hogy legyen távolság közöttünk.
-Megoldom egyedül is.-morogta, majd egy nagyot nyelt. Nem nézett rám.
-Ennyire ijesztő lennék?-viccelődtem, bár megérzésem szerint nem vette a poént.-Figyelj, én nem akartalak... megijeszteni.-motyogtam.
-Miért változik a szemed színe?-kérdezte habozás nélkül. Mindig is lényegre törő volt, ha rólam beszélünk.
-Kontaktlencse.-hazudtam neki, hátha beveszi, és nem faggat.
-Aha. Ezt nem veszem be.-mondta, majd felém fordult, és felvonta a szemöldökét. Magyarázatot követelt.
Az arcomat fürkészte, hátha felfedez valami -számára új- változást. Mélyen a szemébe néztem, majd elmosolyodtam.
-Tudtam, hogy nem veszed be.-motyogtam, magam elé meredve. Mit mondjak neki? Hogy egy vámpír, illetve egy félvámpír ül mellette? Biztosan begolyózna, ha ezt tudná. A szememtől is megijedt.-Sajnálom.-csordult ki a könnyem.-De nem...nem tehetem.
-Nekem is tudsz ilyen cool lencsét szerezni?-vigyorodott el, majd letöröltem az arcomról a könnyeket.
Válaszul egy széles mosoly ült az arcomra.
Felállt, majd begombolta az ingét.
-Segítesz megkötni?-bökött a nyakkendő felé. Bólintottam, majd felálltam, hogy elérjem a nyakát.-Köszönöm.-motyogta.
-Mehetünk?-kérdeztem mosolyogva.
-Tőlem.-vigyorgott.
Elindultunk lefelé, majd a lépcsőnél szétváltunk. Az asztal felé vettem az irányt, ahol már Edward helyet is foglalt nekem. Kedves tőle.
-Ő a bátyád?-suttogta.
-Nem, ő csak egy barát.-motyogtam. Megfogta az állam, majd maga felé fordította, és egy lágy csókod adott.
Elmosolyodtunk mindketten, majd arra figyeltünk fel, hogy a nagy pulykát előttünk teszik le az asztalra, ugyanis középen ültünk.
-Jó étvágyat!-mondta, a nagyi, majd mindenki duruzsolni kezdett, és rávetették magukat a kajára...

Miután végeztünk, mindenki a hasát fogva ült az asztalnál.
-Nagyon finom volt nagyi!-mondta anyu, majd szedni kezdte a tányérokat.
-A mamád tud valamit!-vigyorgott John.-Ilyen finomat még nem ettünk, ugye Ed?
-Még szép, hogy nem!-mosolygott.-Tele vagyok.-fújtatott. Adtam egy puszit a homlokára, majd felálltam. Sétálnom kellett, hogy véletlenül se váltson irányt az étel, amit legyűrtem.
Bementem a konyhába, ahol anya sürgött-forgott. Pakolta az edényeket, mosta a poharakat, és töltötte az italokat. 
-Segítsek?-kérdeztem kedvesen.
-Jó lenne ha... Ó ne haragudj!-mondta, miközben megfordult, és leöntött fehérborral. Még, jó, hogy nem vörös volt...
-Ó a fenébe!-morogtam, majd törölni kezdtem egy szalvétával. 
-Adok egy másikat, ígérem, ugyan olyan jó lesz, mint ez!-mosolygott bocsánatkérően.
-Ezt még meg lehet menteni?
-Persze, de azért gondolom te sem szeretnél egy foltos ruhában lenni ma este...-vigyorgott. Bólintottam.-Menj fel a szobámba, mindjárt jövök!
Szép lassan elindultam a lépcsőn, be anya hálójába, majd elterültem az ágyán. Túl sokat ettem, hogy nem kelljen kinyúlnom és sziesztáznom. Lehet, hogy éppen jól jött, hogy leöntött, legalább tudok egy kicsit pihenni.
Tíz perc múlva anyu berobbant a szobába, és a szekrényében kezdett turkálni, majd a kezembe nyomott egy kék szatén ruhát. Gyönyörű volt.
-Ezt?-kérdeztem kerek szemekkel. Szerintem nem gondolta ez végig, hogy egy ilyen szép ruhát ad oda nekem.
-Vedd fel nyugodtan! Tuti, hogy Edwardnek is tetszeni fog!-mosolygott...

Mikor lementem, Jack már visszatért a karácsonyi vacsorájáról.
A nagy tömegben egyedül csücsültem a kanapén, mikor megláttam, hogy Edward Jack felé tart ismerkedni. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, de nem gondoltam, hogy annyira félni fogok a reakcióktól, amiket egymás felé intéznek, hogy odamegyek közbeavatkozni, mielőtt apám széttépi őt.
Szerencsére még kézfogás előtt odaértem. Huh, megkönnyebbülés...
-Sziasztok!-Vágódtam oda Edward mellé, majd szorosan hozzábújtam. Jack idegesen nézett rám, majd kezet fogtak. Edward arcán látszott egy kicsi fájdalom, gondolom túl erősen szorította meg a kezét.
Szúrósan rápillantottam, majd észrevehetetlenül ráléptem a magassarkúmmal a lábára. Nem látszott rajta, hogy érezné, mert továbbra is Edwardöt figyelte.
-Jack Jones. Kihez van szerencsém?-mosolygott ördögien.
-Edward Grimes, uram. Örülök, hogy megismerhetem Bella édesapját.
-Én is.-morogta.-Mit is dolgozol?-kérdezte, mintha sohasem hallott volna a Jedwardről. Komolyan az agyamra megy...
-Énekes vagyok Mr. Jones.-mondta mosolyogva Edward, majd rám pillantott. Kedvesen visszamosolyogtam, hogy folytassa, nem lesz semmi gond.
-Az remek.-motyogta Edwardre sem figyelve.-Mit akarsz a lányomtól?-kérdezte suttogva. Edward kérdően nézett rá, majd rám.
-Jack!-néztem rá mérgesen.
-Azok a szemek Bella, le sem tagadhatnád, hogy az enyém vagy!-mondta hangosan. Megbillentettem a fejem, és összeszűkült szemekkel figyeltem, hogy mit akar.
Aztán leesett. A szemeim ismételten változtak, de még nem lehetett olyan erős, hogy Edward is lássa a különbséget. Talán még túlélem ezt a napot anélkül, hogy bárki is szívrohamban essen össze a szemei látványától...
-Jack, fejezd be!-szólt oda anya.-Ne hergeld már, nem látod, hogy ideges?
-Pont az a célja, hogy mindenki tudja...-morogtam mély hangon...