Kellemes nap...

-Hogy mi?-motyogtam.-Minek hívtál az előbb?
-Vámpírcsaj.-mondta közömbösen, majd felállt. A meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam.
-Csak ugratlak Bella, nem veszed észre?!-nevetett a hasát fogva.-Leszívod az ember energiáját, ahogy idegeskedsz. Komolyan innod kéne valami erőset!
-Nyugodt vagyok!-sziszegtem. Ismételten elgurult a gyógyszerem... Szóval akkor most ezt viccnek szánta?
Ekkor valaki benyitott a szobámba. Felé fordultam. Edward volt az. Nemár! Pedig most akartam kidobni Pault az ablakon...
-Zavarok?-motyogta, miközben az ajtófélfának támaszkodott a vállával. Olyan helyes volt, hogy el tudtam volna olvadni. Fekete zakó, fehér ing. Tiszta elegáns, mégis szexi. A szőke haja a szemébe lógott, arcát kissé megvilágította a lámpa fénye.
-Dehogy is! Gyere, Bella épp kiselőadást tart a vá... mondta vigyorogva Paul, de nem tudta befejezni, ugyanis hozzávágtam egy párnát.
-Kuss Paul!-morogtam, majd Edward felé fordultam. Reméltem, hogy nem tűnik fel neki a szemem színe ilyen félhomályban...
Kecsesen billegtem felé, majd a nyakába akasztottam a karom. Éppen csókolni akartam, amikor Paul ismét beleszólt.
-Öhm srácok, nem zavarok?-kérdezte még mindig az ágyamon fetrengve.

-Nem igazán.-böktem neki oda, miközben Edward szemét bámultam. Ezek szerint nem látja, mert leárnyékolta az arcom. Paul belenyomta az arcát a párnába, hogy ne lássa, mit művelünk.
Edward finoman csókolni kezdett, majd egyre erősödött. Eddigi életem legjobb és legszebb csókját adta nekem. Egy borzasztó nap után tökéletes befejezés.
-Paul, kimennél, ha szépen megkérlek?-motyogtam bele a csókunkba, miközben Paul már fuldoklott a párnámtól.
-Kérned sem kell, már itt sem vagyok. Nem akarok nyáltengerben úszkálni!-morogta, majd halkan kiment a szobából.
Edward az ajtónak nyomott, és erősen csókolt.
-Szeretlek.-nyögtem két csók között, majd eltoltam magamtól.-És szeretném, ha bárhogyan is változik az életem, hozzád mindig fordulhassak.
Kerek szemekkel nézett rám, majd elmosolyodott.
-Én is nagyon, nagyon szeretlek!-majd egy puszit nyomott az arcomra.-Valami gond van, hogy ilyeneket mondasz?
-Nem, nincs semmi gond.-ráztam meg a fejemet, majd beletúrtam a hajába.
-Bármikor számíthatsz rám, ezt megígérhetem neked!-mondta mosolyogva.
-Reméltem is.-vigyorodtam el, majd leültem az ágyra.-Lelkizünk egy kicsit?-mondtam szipogva. Nem bírom ezt az egész életet, és elegem van a titkokból, de nem akarom, hogy Edwardnak rossz legyen mellettem.
-Persze, de komolyan, mi baj van?-nézett aggodalmasan, majd leült mellém.
-Olyan rossz, hogy a nagy semmiből hirtelen lett egy apám. Össze vagyok kavarodva.-mondtam könnyes szemekkel.
-Hé, nyugodj meg, én vigyázok rád!-mosolygott, majd megborzolta a hajamat.
Az érzelmek, mint az orkán, úgy kavarogtak bennem. A gyomromban felrepültek azok a bizonyos pillangók, és a szívem a torkomban verdesett. Megint éreztem, ahogyan elönt a melegség attól, hogy ennyire szeret.

                                                                     ********

Az ágyon feküdtünk, és néztük a tévét. A fejem Edward mellkasán pihent, az ő keze pedig a hátamon.
A mai este más, mint a többi. Romantikusabb, és kedvesebb az én emberi szívemnek.
Sohasem akartam vámpír lenni, mégis az lettem. A létezésükről sem tudtam, de nem is akartam.
-Kérsz pop-cornt?-kérdeztem, miközben a mellkasát simogattam.
-Csak akkor ha te is eszel.-nevetett, majd adott egy puszit a fejem búbjára.
Felálltam, de nem volt egyensúlyom, ezért megszédülve dőltem vissza az ágyra.
-Minden oké?-hajolt fölém vigyorogva.-Vagy netán levigyelek én?-kérdeztem, majd felállt és a karjába vett, és elindult velem a konyha felé.
-Edward, tegyél le!-csapkodtam a mellkasát, de nem reagált, csak vigyorgott, mint a tejbetök...
Leértünk az étkezőbe, apa állt ott és éppen EVETT?!
-Szia.-motyogtam elpirulva. Megböktem Edwaröt, hogy tegyen le. Rögtön reagált a levegő feszültségére.
-Sziasztok. Jól elvagytok?-kérdezte szokatlanul kedvesen. Ezt nem vártam.-Sajnálom, ha néha goromba vagyok, de nem bántok senkit!-fogta meg nevetve Edward vállát, majd rám kacsintott.-Jó szórakozást!
-Jó fej a faterod, nem tudom miért izgulsz.-motyogta, majd átkarolta a derekam és úgy néztük a pultot. Vagyis ő nézte, én pedig gondolkoztam, hogy hol lehet a pattogatott kukorica.
Felegyenesedtem, mire Edward megfogta a derekam, és felrakott a pultra, majd csókolni kezdett.
Éppen kezdtünk belejönni, mikor Jack ismét feltűnt, és megköszörülte a torkát.
-Nem akarok zavarni, csak csinálok pop-cornt. Kértek?-morogta, miközben mi egymást faltuk.
-Huh, igen, köszi.-mondtam, miközben leszálltam a pultról. Edward elindult felfelé, amíg én egyedül maradtam apával.
-Nem rossz srác, nem hallottam semmit fentről.-monda miközben a zacskót rázta.
-Te hallgatózol?-mordultam rá.
-Nem tehetek róla, hogy jó a fülem.-fordult felém, majd kacsintott. Vigyorogva oldalba löktem.
-Hiányoztál.-motyogtam, majd elmosolyodtam.
-Te is, hidd el!-morogta, majd megölelt. Olyan kellemes volt a tudat, hogy van apám így 20 év után.
-Mennem kell, Edward vár.-mondtam a könnyeimmel küszködve.
-Kukorica?-mondta, majd a kezembe nyomta az edényt.
-Köszi.-szipogtam. Elindultam felfelé, és berobbantam az ajtón. Edward kérdően nézett, de elnevettem magam.
Melléugrottam az ágyba a tállal együtt. Életem egyik legfurcsább, de egyben legszebb napja. Ennél jobban nem is lehetett volna fokozni.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám....
-Hallo?-szóltam bele gyanakvóan.
-Szia Bella, itt Kyle!-mondta vidáman.
-Kyle! Szia! Ezer éve nem hallottam rólad! Mi van veled?-hadartam vigyorogva, majd felpattantam az ágyról és járkálni kezdtem...

Tudat...

Teljesen elszállt az agyam. Direkt hergel, hogy Edward tudja, hogy mi is vagyok valójában? Nem akartam ilyenekkel sokkolni, amikor csak 2-3 hete vagyunk együtt. Tuti, hogy szakítana velem, mert félne tőlem.
Igazából ez a vámpíros dolog csak bajt hoz rám, és magányos farkassá tesz.
Vajon Jack azért jött vissza, hogy felborítsa az életem, és utána vele legyek egész életemben? Apa-lánya öldöklés vámpír módra? Kellemes étlap! Rohadj meg!
Jackről áradt a piaszag. Hihetetlen, hogy a vámpírok is be tudnak rúgni.
-Sziasztok, kellemes ünnepeket!-kiáltotta George, aki elvitte Ambert, Johnt, és Kristent, meg a nagypapiékat sétálni. Legalább kevesebb embernek lesz baja, ha bekattanok.
Miután kiléptek az ajtón, Jack egy mozdulattal megfogta a csuklómat, és magához rántott. Olyan erősen szorította, hogy már fájt. Ezzel még jobban hergelni akart.
-Mutasd meg neki!-ordította, majd Edward elé lökött, mire én térdre estem. A lábam végigsúrlódott a szőnyegen, ami égető érzést idézett elő a bőrömön.
-Mr. Jones, fejezze be! Ne bántsa Bellát!-ordította Edward, miközben a segítségemre sietett. Én addig a földön kuporogtam, és próbáltam nyugtatni magam, nehogy valami gáz legyen...
Mikor Edward odalépett hozzám, Jack tolt rajta egyet, mire Edward a kanapéval felborult, majd a földön kötött ki.
Lélegzetem felgyorsult, tudtam, hogy elkerülhetetlen az egész. Nem akartam senkit bántani, de amíg én nem lépek közbe, valakinek komolyabb baja is eshet.
-Jack állj le!-ordított anyu artikulálatlanul. Ekkor felé fordult, és elindult Kat felé...
A testem hirtelen fellángolt, és egy szempillantás alatt ott termett Katrine előtt. A hátam begörbült, az izmaim megfeszültek, kezem karomszerű pózt vett fel, ajkam felhúzódott és fogaim közül halk morajlás tört fel.
-Menj innen!-sziszegtem. Láttam a szemében a csodálkozást, hogy csak erre reagáltam.
-Ezt nem véded?-ugrott a földön fekvő, eszméletét vesztett Edward mellé.
Ekkor azt vettem észre, hogy Paul mellettem áll, ugyanolyan pózban, mint én. Ő is...
-Bella, ne!-morogta Paul.-Csak ezt akarja, hogy nekimenj, és véletlenül Edwardot bánts.
-Menjünk ki a hóra 'apuci'.-sziszegtem, miközben felegyenesedtem.
-Én nem téged akarlak bántani Bella.-morogta. Hanem őket...

                                                                            ******

-Bella, minden rendeben?-kérdezte Edward, miközben apámmal kezet rázott. Nem válaszoltam, mert olyan volt, mintha ébren aludnék. Teljesen megéltem a 'történteket', még a térdem is fájt.
Lehet, hogy tényleg el kellene mondanom neki? És mi van, ha nem fog szeretni így? Ha bekattan, és elmondja olyannak, akinek nem kéne tudnia?
Nem tudom, miért feltételezek ilyeneket Edwardről, de azt tudom, hogy szeretem, és nem akarom felkavarni, tehát ezzel még várok egy kicsit... Mondjuk kb. 3-4 évet?
-Persze, csak innom kell valamit.-motyogtam, majd odamentem a bárpulthoz, hogy ledöntsek valami töményet. Nem bírom az ilyen stresszhelyzeteket. ÉS NEM VAGYOK ALKOHOLISTA!
-Mit kérsz?-kedveskedett Amber.
-Valami nagyon erőset.-morogtam.
-Valami gáz van, látom. Edward? Vagy Jack? Vagy az a szemét rohadék Paul?-kérdezte összeszűkült szemmel.
-Ha megígéred, hogy nem kezdesz el sikítani, akkor elmondom, de nem itt.-néztem komolyan a szemébe. Láttam rajta, hogy kezdi felfogni, hogy egy meghatározó dologról van szó.
-Fent?-motyogta alig hallhatóan.
-Menj, mindjárt követlek, csak ledöntök valamit.-vigyorogtam. Bólintott, majd felsietett.
Megfogtam egy whiskyes poharat, majd legurítottam, megráztam a fejem, majd felszaladtam a lépcsőn.
Láttam, hogy Paul összeszűkült szemmel figyel, ahogyan komoly fejet vágok, de nem vetettem rá nagyobb ügyet.
-Itt is vagyok!-mondtam, majd bezártam az ajtót.
-Meg akarsz ölni?-nevetett. Személy szerint ezt nem találtam viccesnek, főleg az után, amit mondok, vagyis mutatok neki.
-Figyelj, valakinek muszáj elmondanom, és benned bízom a legjobban. Szóval kérlek ne mondd el senkinek, amit most látni fog!-mondtam idegesen.
Nem fogom, nyugi!-mosolygott.
-Esküdj!
-Esküszöm a saját életemre, hogy senkinek el nem mondom azt a titkot, amit most rám bízol. -motyogta gépiesen, majd elmosolyodott.
-Oké, most semmiképpen se pánikolj! És ne sikíts, mert annak nem lesz jó vége.-morogtam, és ezzel lefagyasztottam az arcáról a mosolyt. 
Felálltam, majd elfordultam. Nem akartam, hogy visítva ugorjon ki az ablakon, ezért úgy döntöttem, hogy a szolidabb formám mutatom meg neki...
-Na, mire várunk, mutasd a tetkód!-nevetett. Ez most komoly?! Azt hiszi, hogy varrattam egyet? 
-Nyugi.-motyogtam, majd szép lassan megfordultam, majd a szemébe néztem, és aggodalmasan várta a reakciót.

Először csak nézett, majd közelebb hajolt.
-Baró.-motyogta csillogó szemekkel.-Kontaktlencse?
Erre nem tudtam mit lépni... Mégsem kéne, hogy elmondjam neki, hogy vámpír vagyok? 
-Ja, szóval ne ijedj meg, ha mondjuk piros, meg ilyesmi...-motyogtam, majd kimentem a szobájából, és átsiettem az enyémbe, nehogy valaki észrevegyen. Megkönnyebbülve csúsztam le az ajtón, mikor felfigyeltem, arra, hogy valaki van a szobámban. 
PAUL ÜLT AZ ÁGYAMON, LEHAJTOTT FEJJEL...
-Jó a szemed.-motyogta, miközben engem fürkészett. Basszus a szemem! De már másodszorra kap rajta, szóval valamit nagyon gyorsan ki kell találnom...
-Megijesztettél.-morogtam, majd felálltam, hogy jobban lássam a reakcióját. Ennyire még nem féltem attól, hogy rájönnek.
-Valamit ki kéne találnod nem? Végül is elmondhatom bárkinek...-monda érzéketlenül, miközben figyelte az arcom. Odaléptem hozzá, és megfogtam a vállát. 
Valószínűleg erősen fogtam meg, mert felszisszent. Nem szoktam még meg, hogy erős vagyok.
-Ha bárkinek elmondod...
-Magyarázatot követelek!-mondta miközben ördögi vigyor ült ki az arcára, és felhúzta a szemöldökét.
-Majd pont neked mi?-nevettem.
-Jó, akkor könnyítek a dolgodon! Csók vagy magyarázat.-vigyorgott.
-Rohadék!-nevetve löktem rajta egyet, mire leesett az ágyról. Komolyan nem akartam... Muhahaa.
-Bocs.-morogtam.-Ez jár a kérdezgető embereknek!
-Akkor ezek szerint magyaráznod kell.-motyogta, majd visszamászott az ágyra.-Várom.
-Arra várhatsz!-nevettem. Jobb kedvem lett tőle, a hülye fejétől.
-Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz megtörni egy vámpírcsajt!-kacagott. A vámpír szó hallatán megfagyott a vér az ereimben. Ez meg honnan tudja?!
-Ezt honnan tudod?-motyogtam, miközben magam elé bambultam...

Merry Christmas! Pfff...

Láttam rajta, hogy tátva maradt a szája. Ilyenkor biztosan elpirulok szokásom szerint.
-Szia! De csinos valaki!-mosolygott John. Edward némán fürkészett, széles vigyorral az arcán.
-Oh, köszönöm!-motyogtam, majd arcomba futott az összes vérem. Tiszta vörös lehetett a fejem, pedig még nem ittam semmit, és melegem sem volt.
Edward még mindig köszönés nélkül, lefagyottan ácsorgott bátyja mellett. John lökött rajta egyet, hátha ad valami életjelet magáról.
Edward egy pislantással jelezte, hogy még él, de egyre csak engem nézett, szinte vigyorogva. Gőzöm sem volt róla, hogy mit talál ilyen viccesnek.
-Mi van?-kérdeztem, majd körbefordultam, hogy ellenőrizzem magam. Semmi furcsát nem találtam.
-Semmi, csak olyan szép vagy!-bökte ki elpirulva.
Ez most komoly?! Eddig azt nézte, hogy milyen szép vagyok?! És mit fog gondolni, ha meglátja a másik énem? Tuti, hogy megnémul...
Kacéran odabillegtem hozzá, és adtam az ajkaira egy lágy puszit. Amilyen kicsi volt, olyannyira élveztük. Éreztem, hogy a szívem erős vágtába kezd, és a gyomromban a pillangók egymást kergetik.
-Be kéne mennünk, nehogy feltűnjön, hogy nem vagyunk ott...-motyogtam elhaló hangon.
-Engem már az is fűt, hogy látlak titeket smárolni!-vihogott John.
Mérgesen akartam ránézni, de eszembe jutott, hogy biztosan megrémülne a látványtól, tehát ez a gondolatom hamar elszállt.
Edward megfogta a kezem, és együtt indultunk el befelé a házba. Ahogyan beléptünk, melegség, és a csokis süti illata csapott meg minket.
Megmutattam nekik, hova rakják le a kabátokat, majd bementünk a nappaliba.
Mindenki beszélgetett, amíg meg nem látták az ikreket. Tátva maradta a szájuk a csodálkozástól.
Olyan csend volt, hogy azt is lehetett hallani, ahogyan sül a pulyka a sütőben, pedig azt igazán nehéz elképzelni.
-Jó estét!-mondták egyszerre a fiúk széles mosollyal, majd körbementek, hogy bemutatkozhassanak.
Jack mögé álltam, akinek láthatóan forrt az agya attól, hogy fiúkat hozok karácsonyra.
-Ezekről miért nem szóltál?-morogta alig hallhatóan.
-Nem tudtam, hogy te is megjelensz az életemben, azért.-szóltam vissza suttogva.
-Ezt megérdemeltem.-motyogta.
-De meg ám!-mondtam, miközben Edwardöt néztem, ahogyan elcseveg a nagyival.-És próbálj meg vele normális lenni, kérlek.-löktem oda neki, majd odalibbentem Edward oldalára.
-Jaj, kis unokám, hát nagyon aranyos fiúd van! Teljesen hozzád illik!-mosolygott.
Ekkor Jack odasietett hozzám, és megfogta a vállam.

-Most muszáj elmennem.-vigyorgott, pedig tudta, hogy undorodom ettől a dologtól.
-Menj nyugodtan, majd falazok neked.-motyogtam, miközben arra figyeltem, hogy a mellettem álló Edward ebből semmit se észleljen.
Jack szépen, lassan elpárolgott a társaságból, úgy, hogy senki sem kereste...

Amber teljes pucc-parádéban állt John oldalán, amikor a szülei beléptek az ajtón. Havasak voltak, és dideregtek, de amint észrevették a lányukat, rohanni kezdtek felé.
-Amber, kicsikém!-visította Kristen.
Kristen egy magas, szőke ciklon volt, pont olyan mint Amb, csak jég-kék szemekkel. Semmit sem változott tavaly óta, kivéve, hogy most várandós. Egy tapadós, mély dekoltázsú, piros ruha, és egy gyönyörű tűsarkú volt rajta.
-Anyu, apu!-visított Amber, szinte ugyanolyan hangon, mint az édesanyja.
Amb édesapja, George szintén magas, barna férfi volt, jáde-zöld szemekkel. Egészen fiatalos volt korához képest.
-Sziasztok!-üdvözöltem őket, miközben Edward is velem együtt mozgott, akár az árnyékom. A derekamat fogta át.
-Jó estét! John Grimes vagyok, ő pedig az ikertestvérem Edward.-mutatkozott be széles mosollyal John.
-Szervusz fiam!-ölelte meg George Johnt, majd elindultak beszélgetni. Látszott rajtuk a kölcsönös szimpátia, nem úgy mint Jacken. Meg tudta ölni a szemével Edet. DE szerencsére ott volt egy ugyanolyan erős vámpír, akárcsak ő...
-Vacsora!-kiáltotta el magát a nagyi, majd valamit motyogott Georgenak és Johnnak. Gondolom a széthúzható asztalt akarta meghosszabbítani.
A fiúk szép lassan megfogták a tábláját, és húzni kezdték, majd a nagypapi középre illesztette a borzaszóan nagy fát, ami az asztalhoz tartozott.
-Segítsek valamit?-lépett oda Edward a nagypapihoz.
-Oh, igen fiacskám, az előbb mondtam, hogy hozhatsz székeket.-motyogta mosolyogva.
-Az John volt, a testvérem.-vigyorgott.
-Oh, kedveském, ne haragudj rám, már nem látok olyan jól, hogy megtudjam különböztetni az ikreket.
-Semmi gond!-mosolygott, majd elindult székekért.
Ott ácsingóztam a szoba közepén, amikor anya odasietett hozzám.
-Kicsim, segítenél Paulnak felöltözni? Eddig ott voltam vele, de még nincsen kész.-hadarta idegesen.
-De anya...
-Nincs semmi de, menjél, és segíts neki!
-Jó.-sziszegtem, majd felvonultam a lépcsőn, egyenesen Paul szobájába.
Benyitottam, amire eléggé összerezzent. Láthatóan félt.
-Szia! Jöttem segíteni.-mosolyogtam, majd lehuppantam mellé az ágyra. Odébb csúszott, hogy legyen távolság közöttünk.
-Megoldom egyedül is.-morogta, majd egy nagyot nyelt. Nem nézett rám.
-Ennyire ijesztő lennék?-viccelődtem, bár megérzésem szerint nem vette a poént.-Figyelj, én nem akartalak... megijeszteni.-motyogtam.
-Miért változik a szemed színe?-kérdezte habozás nélkül. Mindig is lényegre törő volt, ha rólam beszélünk.
-Kontaktlencse.-hazudtam neki, hátha beveszi, és nem faggat.
-Aha. Ezt nem veszem be.-mondta, majd felém fordult, és felvonta a szemöldökét. Magyarázatot követelt.
Az arcomat fürkészte, hátha felfedez valami -számára új- változást. Mélyen a szemébe néztem, majd elmosolyodtam.
-Tudtam, hogy nem veszed be.-motyogtam, magam elé meredve. Mit mondjak neki? Hogy egy vámpír, illetve egy félvámpír ül mellette? Biztosan begolyózna, ha ezt tudná. A szememtől is megijedt.-Sajnálom.-csordult ki a könnyem.-De nem...nem tehetem.
-Nekem is tudsz ilyen cool lencsét szerezni?-vigyorodott el, majd letöröltem az arcomról a könnyeket.
Válaszul egy széles mosoly ült az arcomra.
Felállt, majd begombolta az ingét.
-Segítesz megkötni?-bökött a nyakkendő felé. Bólintottam, majd felálltam, hogy elérjem a nyakát.-Köszönöm.-motyogta.
-Mehetünk?-kérdeztem mosolyogva.
-Tőlem.-vigyorgott.
Elindultunk lefelé, majd a lépcsőnél szétváltunk. Az asztal felé vettem az irányt, ahol már Edward helyet is foglalt nekem. Kedves tőle.
-Ő a bátyád?-suttogta.
-Nem, ő csak egy barát.-motyogtam. Megfogta az állam, majd maga felé fordította, és egy lágy csókod adott.
Elmosolyodtunk mindketten, majd arra figyeltünk fel, hogy a nagy pulykát előttünk teszik le az asztalra, ugyanis középen ültünk.
-Jó étvágyat!-mondta, a nagyi, majd mindenki duruzsolni kezdett, és rávetették magukat a kajára...

Miután végeztünk, mindenki a hasát fogva ült az asztalnál.
-Nagyon finom volt nagyi!-mondta anyu, majd szedni kezdte a tányérokat.
-A mamád tud valamit!-vigyorgott John.-Ilyen finomat még nem ettünk, ugye Ed?
-Még szép, hogy nem!-mosolygott.-Tele vagyok.-fújtatott. Adtam egy puszit a homlokára, majd felálltam. Sétálnom kellett, hogy véletlenül se váltson irányt az étel, amit legyűrtem.
Bementem a konyhába, ahol anya sürgött-forgott. Pakolta az edényeket, mosta a poharakat, és töltötte az italokat. 
-Segítsek?-kérdeztem kedvesen.
-Jó lenne ha... Ó ne haragudj!-mondta, miközben megfordult, és leöntött fehérborral. Még, jó, hogy nem vörös volt...
-Ó a fenébe!-morogtam, majd törölni kezdtem egy szalvétával. 
-Adok egy másikat, ígérem, ugyan olyan jó lesz, mint ez!-mosolygott bocsánatkérően.
-Ezt még meg lehet menteni?
-Persze, de azért gondolom te sem szeretnél egy foltos ruhában lenni ma este...-vigyorgott. Bólintottam.-Menj fel a szobámba, mindjárt jövök!
Szép lassan elindultam a lépcsőn, be anya hálójába, majd elterültem az ágyán. Túl sokat ettem, hogy nem kelljen kinyúlnom és sziesztáznom. Lehet, hogy éppen jól jött, hogy leöntött, legalább tudok egy kicsit pihenni.
Tíz perc múlva anyu berobbant a szobába, és a szekrényében kezdett turkálni, majd a kezembe nyomott egy kék szatén ruhát. Gyönyörű volt.
-Ezt?-kérdeztem kerek szemekkel. Szerintem nem gondolta ez végig, hogy egy ilyen szép ruhát ad oda nekem.
-Vedd fel nyugodtan! Tuti, hogy Edwardnek is tetszeni fog!-mosolygott...

Mikor lementem, Jack már visszatért a karácsonyi vacsorájáról.
A nagy tömegben egyedül csücsültem a kanapén, mikor megláttam, hogy Edward Jack felé tart ismerkedni. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, de nem gondoltam, hogy annyira félni fogok a reakcióktól, amiket egymás felé intéznek, hogy odamegyek közbeavatkozni, mielőtt apám széttépi őt.
Szerencsére még kézfogás előtt odaértem. Huh, megkönnyebbülés...
-Sziasztok!-Vágódtam oda Edward mellé, majd szorosan hozzábújtam. Jack idegesen nézett rám, majd kezet fogtak. Edward arcán látszott egy kicsi fájdalom, gondolom túl erősen szorította meg a kezét.
Szúrósan rápillantottam, majd észrevehetetlenül ráléptem a magassarkúmmal a lábára. Nem látszott rajta, hogy érezné, mert továbbra is Edwardöt figyelte.
-Jack Jones. Kihez van szerencsém?-mosolygott ördögien.
-Edward Grimes, uram. Örülök, hogy megismerhetem Bella édesapját.
-Én is.-morogta.-Mit is dolgozol?-kérdezte, mintha sohasem hallott volna a Jedwardről. Komolyan az agyamra megy...
-Énekes vagyok Mr. Jones.-mondta mosolyogva Edward, majd rám pillantott. Kedvesen visszamosolyogtam, hogy folytassa, nem lesz semmi gond.
-Az remek.-motyogta Edwardre sem figyelve.-Mit akarsz a lányomtól?-kérdezte suttogva. Edward kérdően nézett rá, majd rám.
-Jack!-néztem rá mérgesen.
-Azok a szemek Bella, le sem tagadhatnád, hogy az enyém vagy!-mondta hangosan. Megbillentettem a fejem, és összeszűkült szemekkel figyeltem, hogy mit akar.
Aztán leesett. A szemeim ismételten változtak, de még nem lehetett olyan erős, hogy Edward is lássa a különbséget. Talán még túlélem ezt a napot anélkül, hogy bárki is szívrohamban essen össze a szemei látványától...
-Jack, fejezd be!-szólt oda anya.-Ne hergeld már, nem látod, hogy ideges?
-Pont az a célja, hogy mindenki tudja...-morogtam mély hangon...

Sürgés-forgás

Arra ébredtem fel, hogy valami puffant a padlószőnyegemen. A laptopom esett le, mert Amber lerúgta az ágyról, ugyanis itt aludtunk el mindketten. Az utolsó emlékem, hogy a fiúkkal beszélgetünk, azután az egész homályos. Eléggé lefárasztott minket az ikrek ruháinak nézegetése.
Amb keresztbe feküdt, az egyik lába a hátamon, a keze pedig a talpamat ölelte. Gőzöm sem volt, hogyan került a hátamra a laptop, de biztosan szórakozott, miközben én az álmok mezején rohangáltam.
-Am! Ébredj csajszi!-suttogtam. Elfordult, és tovább szunyált. Hát, ezzel nem sokra mentem...
Megfordultam, és felültem, majd a lábát odébb raktam, és a kezeit lehámoztam magamról. Letettem a talpamat a földre, és szépen lassan felemelkedtem. Halkan kinyitottam az ajtót, kisuhantam rajta, majd visszacsuktam, nehogy felébredjen. Olyan édesen aludt.
Lassan lelopakodtam a lépcsőn, nehogy valaki felébredjen.
Kár volt a nagy óvatosság, hiszen a nagyi már lent sütött, főzött. Aztán leesett, hogy karácsony van, és, hogy ma jönnek a fiúk is. Hirtelen izgalom árasztotta el a testemet. Meg a süti illata... Hmm...
Úgy döntöttem, lemerészkedem, hogy kitöltsem a reggeli kávémat, banyomjak egy vajas pirítóst, majd felvonuljak az estére készülődni.
-Bells, kicsim ideadnád a rumot?-hadonászott nagyi lisztes kézzel, ami rendesen be is terített engem. Átnyújtottam neki az üveget, majd zombiként csoszogtam tovább a kávémért. Levettem egy jó nagy bögrét, és teletöltöttem a fekete csodával.
-Nem lesz az kicsit sok?-nézett a nagyi kerek szemekkel és persze a lisztes kezeivel.
-Ha nem akarod, hogy lefejeljem a leveses tányért este, akkor ez igenis kevés.-vigyorogtam erőtlenül.
-Te tudod...-motyogta, majd visszafordult gyúrni a tésztát. Beszélgetni akartam vele, úgy mint régen, mikor a kisebb titkaimat neki mondtam el. Tudtam, hogy ő sosem köpne be. Akkor sem tette, amikor eltörtem anyu kedvenc vázáját, pedig látta, amikor véletlen levertem az egyik játékommal. Nem kértem meg rá, hogy ne áruljon be, de ő mégis azt mondta, hogy törölgetés közben törte el.
-Nem aludtam sokat az éjjel, ezért muszáj most valamivel bepótolnom.-motyogtam, majd elhelyezkedtem egy széken, ami éppen mellette volt.
-Hallottam, hogy Amberrel sokat nevettetek.-mosolygott, majd mélyen a szemembe nézett.-Anyád mondta, hogy jönnek ma este valamilyen fiúk, de ő sem ismeri őket. Nekem elmondod?
-Mami, majd megismered, hidd el nekem kedvelni fogod őket.-vigyorogtam. Erre, egy széles mosollyal nyugtázta, hogy szívesen látja őket.
-Az udvarlóitok?
-Mondhatjuk így is...-nevettem, miközben a kávémat kavargattam.
-Legalább magasak?
-Ohó, azok ám!-kacagtam. Hihetetlenül jól éreztük magunkat, a szeretet ünnepe reggelén. A hangulatunk egyre oldódott, mikor anya rontott be a konyhába. Haja kócos, pizsamája össze-vissza. Elaludt.
-Bella, el kellene menned Paulért a kórházba, mert nekem már régen itt kéne segítenem a nagyinak!-mondta idegesen.
-Jól van, csak hagyj felöltözni!-tettem fel a kezeimet, mintha pisztoly lenne nála. Válaszul bólintott.
Ilyenkor nem jó visszautasítani, amit kér, mert valószínűleg én járnék rosszabbul. Pault meg legszívesebben megfojtanám! Argggg...
Felrohantam a szobámba, és felkaptam a szokásos szürke melegítőmet, felkaptam a kabátom és a kocsikulcsot, majd kiviharoztam az ajtón.
Anyu kocsijával mentem a kórházba. Bekapcsoltam a rádiót, jó zenéket adtak.
Dúdolni kezdtem a dallamot, ami egy idő után hangos éneklésben tört ki.
 Elfelejtettem már, milyen is a hangom. Régen, amikor még gimis voltam, irtózatosan sokat énekeltem, imádtam az egészet, híres akartam lenni. Egyszer tizedikben megkértek, hogy lépjek fel az iskolai tehetségkutatón, de csak akkor énekeltem, ha az apám is eljön, mert egész életemben erre vágytam, hogy egyszer lássam őt. Nem volt ott.
Az éneklésem sírásba torkollott, majd megszégyenülve, és szomorúan vonultam le a színpadról...
Azóta senkinek nem énekeltem. Senkinek.
A kórház bejáratához gurultam, hogy a fél-nyomorult Pault hazacipeljem magammal. Egyáltalán nem hiányzott.
Csiga-lassan kimásztam az autóból, és besétáltam az ajtón. A nővérek díszítették a már amúgy is borzasztóan csicsás kórházat.
Odaslattyogtam a pulthoz, hogy megkérdjem, hol találom meg a 'csomagot'.
-Jó reggelt! Miben segíthetek?-kérdezte egy ázsiai lány.
-Paul Harrisont keresem.-sziszegtem.
-Ott ül.-mutatott kerek szemekkel mögém, még mindig széles mosollyal. Megfordultam, és tényleg ott gubbasztott, vagy inkább aludt?
Odasettenkedtem hozzá, majd közel hajoltam a füléhez.
-PAUL! ÉBREDJ!-kiáltottam, mire ő leborult a székről. -Megérdemelted szemét!-vigyorogtam magamban.
-Basszus Bella, lehetnél egy kicsit kedvesebb is!-mondta durcásan.
-Pont az mi?-mordultam rá, majd elindultam kifelé, hátrahagyva őt a bőröndjével együtt.
-És velem mi lesz?-kiáltott utánam.
-Majd megoldod valahogy! Elcipeled te azt a nagy pofáddal!-szóltam vissza a vállam felett.
Hallottam, hogy elkezdett vánszorogni utánam, de a hang megszűnt, miután beültem az autóba...
Már öt perce ott ültem, mikor Paul megjelent mankóval az ajtóban, és láthatóan szenvedett a cókmókjaival. Szomorúság is látszott az arcán.
Aztán eszembe jutott, hogy anyu mesélte, hogy Paul szülei nem tudnak eljönni karácsonyra, ugyanis meghaltak. Karácsony éjjelén baleseteztek, 10 éve.
Megsajnáltam szegényt, és kiszálltam az autóból és odaléptem hozzá.
-Segítsek?-mosolyogtam megszánóan.
-Nem kell a segítséged!-morogta durcásan.-Megoldom egyedül is.
-Figyelj, sajnálom, az előbbit, elnézőbbnek kellett volna lennem...
-Ha a szüleimre gondolsz, nem kell a sajnálkozásod!-csattant ki.
-Én nem...
-Tudom, hogy legszívesebben áthajtanál rajtam, de azzal csak segítenél.-bambult maga elé. Ekkor leesett, hogy miért volt itt.
-Te megpróbáltad megölni magad?!-ordítottam.
-Senkinek sem hiányoznék.-suttogta.-Jobb, ha hívok egy taxit.-morogta.
Ez nem engedhettem, ezért megfogtam a bőröndjeit, mielőtt utánam nyúlhatott volna. Amúgy is, a mankóval felborult, ha kapálózott, úgyhogy nem volt esélye.
-Most ellopod a bőröndjeim, vagy ledobod egy szikláról?-kérdezte durcásan.
-Szállj be!-kiáltottam.-Különben csak a bőröndök lesznek hazafuvarozva.-kacsintottam. Vette a lapot, és nagy nehezen bemászott a kocsiba. Vigyorgott rám, mint aki éppen egy lecsúszott pólót lát...
-Mi van?-kérdeztem félúton.
-Semmi, csak sajnálom amit... amit tettem veled.-mondta szomorkásan.-Azt hittem, te is akarod...
-Azt előbb meg kellett volna kérdezni nem?!-motyogtam méreggel teli hangon, ám cseppet sem voltam ideges. Leálltam a ház elé az autóval, de úgy gondoltam, hogy nem kéne beállni a garázsba.
-Szóval akkor barátok?-nyújtotta mosolyogva a kezét. 
-Ha nem támadsz le minden egyes percben, ahogyan alkalom adódik, és nem fikázod Edwardöt, akkor talán.-néztem ki az útra, próbáltam kerülni a szemkontaktust, mert biztosan elröhögtem volna magam.
-Rendben, megígérem...-motyogta, bár nem volt valami lelkes a feltételekért.
Kiszálltunk az autóból, és a ház felé vettük az irányt. Hirtelen gyorsabban haladt, mint a kórházban.
-Mi van, meggyógyult a lábad?-kérdeztem nevetve.
Nem válaszolt, csak lelassított, és bicegett tovább mögöttem egészen az ajtóig.
Beléptünk az előtérbe, és csodálatos látvány tárult elénk. Az egész ház karácsonyi fényekben úszott. Mindenhol tökéletesen elhelyezett díszek.
-Wow.-motyogtam, majd csodálattal lépkedtem a konyha felé, ahol a többiek sürögtek-forogtak. Paul ott totyogott mögöttem mankóval a hóna alatt.
-Itt jártak az angyalok?-toppantam be az étkezőbe mosolyogva.
-Itt ám, és még itt is vannak!-mutatott anyu a nagyira.-Paul! Kicsikém!-visította anyu, majd 'munkatársa' felé rohant.-Jól vagy?!
-Igen Kat, ne aggódj!-motyogta vigyorogva Paul, majd rám nézett. Dobott egy laza mosolyt, amit a testem egy erőteljes elpirulással díjazott. Nem tudom mi van velem, amikor Paul ólálkodik körülöttem.
Az órára néztem, majd elszörnyedtem, hogy 3 óra múlva jönnek a vendégeink.
-Muszáj készülődnöm, bocsesz!-kiabáltam a szobám felé menet.
Felrohantam a lépcsőn, és berontottam a szobába. Amber még mindig aludt... Vagyis éppen akkor ébresztettem fel...

-Basszus, nem tudnál egy kicsit halkabban közlekedni?!-morogta, miközben egy párna alól húzta elő a fejét.
-Amber tudod te, hogy mennyi az idő?-förmedtem rá.-Négy óra van, és az ikrek hétre jönnek! Addig hajat kell mosnod, felöltöznöd, és gondolom nekem kell összeszedni Pault is...
-Itt van az a szerencsétlen?!-pattant ki az ágyból. Valahogy nem volt neki szimpatikus.- Hogy került ide egy napa alatt abból a tetves kórházból?! Neki ott kéne feküdnie, mert ő 'nagyon beteg'-forrongott, miközben a kezével illusztrálta az elmondottakat.
-Inkább készülj, minthogy előadást tarts Paulról, és az ő balfaszságáról!-kacsintottam, majd elviharoztam a fürdőbe.
Egy gyors hajmosás után kirohantam törölközőbe csavarva a ruháimért. Út közben a lépcsővel szerencsétlenkedő Paulba ütköztem.
-Hmm.-morogta. Mérgesen felé fordultam, mint amikor Edwardöt taperolták a kis fruskák a bevásárlóközpontban, de éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Meg tudtam volna ölni Pault, amiért megint próbálkozik.
Olyan ijedt fejet vágott, hogy én is megrémültem...tőle.
-Mit láttál?!-léptem közelebb hozzá, hogy megnézzem, mitől tojt be ennyire. Hátrálni kezdett, ahogyan közeledtem hozzá.-Mi van?!
-Semmi.-mondta rémülten, majd leszaladt a lépcsőn. Ezt nem tudtam mire vélni...
Beslattyogtam a szobámba, majd felöltöztem és kisminkeltem magam. Igazán 'elfogadhatóan' néztem ki.
Lehet, hogy senki nem venné észre, ha most az egyszer... Nem, nem lehet, biztosan feltűnne nekik... De egy próbát megér, nem?
Amber. Amberrel tesztelem, hátha valami feltűnik neki.
De nem tehetem, mert ha észreveszi, el kell mondanom neki az egészet, attól pedig megrémülne...
Végül a 'normálisnál' maradtam.
Ekkor csengetést hallottam. Edward!
Amilyen gyorsan csak bírta a lábam, lerohantam a lépcsőn, amit meg is szóltak.
-Mi történt Bella, ez csak a csengő!-viccelődött nagyapa.
Mérhetetlen örömmel vetődtem neki az ajtónak, és már nyitottam is.
-Szia Ed...-ekkor elakadt a szavam, ugyanis Jack állt előttem.
-Szia Bells!-örvendezett, majd felkapott, és megpörgetett, mintha gyerek lennék. Mindezt meglepetten és fapofával szenvedtem végig. Hurrá...
-Mi az kislány, mást vártál?-kacagott.
-Egy kicsit...-mutattam az ujjammal. Ekkor megfogta a kezemet, és kihúzott az utcára, majd becsukta mögöttünk az ajtót.
Nagy pelyhekben hullott a hó.
-Figyelj, tudom, hogy nehéz ezt feldolgozni, hogy van apád, de arra kérlek, hogy legalább ne kezelj úgy, mint egy idegent!-mondta komoran.
-De hiszen az vagy nekem!-mordultam rá. Felszakadt minden sebem, amit az apátlanság ejtett szívemen. Egyszerre dühös és szomorú voltam. Igazán furcsa érzés, azt meg kell hagyni...
-Bella, tudod, hogy amikor dühös vagy, változik a szemed színe?-kérdezte az arcomat fürkészve.
-Ez miért nem jutott előbb eszembe?! Ettől rémülhettek meg a lányok és Paul is?-néztem rá idegesen.
-Valószínű. Ilyenkor eléggé ijesztő vagy... Konkrétan vörös a szemed...-morogta.-Nem tudod kezelni az érzelmeidet a legelső változás óta?
-Kissé könnyebben kiborulok.-motyogtam.-Mit tehetek ellene?
-Megölöd azokat, akik látták.-morogta, majd nevetni kezdett. Biztosan látta rajtam, hogy ezzel megfogott, bár ez nem volt igaz.-Csak vicc volt nyuszikám!
-Miért viselkedsz úgy, mintha jó apa lennél?-csattantam ki.
-Be akarom pótolni azt az időt, amit nélkülem kellett eltöltened, ezért is költözünk össze anyáddal.-mosolygott. 
Hogy mi van? Ezek összeköltöznek? És csak most szólnak nekem? Ez csodás...
Ekkor felhajtott a kocsibejáróra egy Jeep. Ez biztosan a fiúké.
-Apa, menj be jó?-váltottam témát, és próbáltam angyalian mosolyogni.
-Csak higgadj le, nehogy...-ezt már nem tudta befejezni, ugyanis betoltam az ajtón, és rácsuktam.
Kiszálltak az autóból, és mosolyogva indultak el a ház felé. Nem látták, hogy ott állok a sötétben.
Elindultam Edward felé aki tárt karokkal várt, amikor meglátott...

Készül már az ünnep!

-Jön valaki!-ültem fel kócosan az ágyban.-Biztosan anya az!
-Nem kéne, hogy meglásson. De maradni akarok!-nevetett, majd mászni kezdett felém, de eltoltam a lábammal.
-Fix, hogy elájulna, hogy a lánya ismeretleneket hoz a házba.-mondtam kacagva.-Válassz. Ablak, vagy szekrény. Az utóbbi tele van, az első pedig hideg, de tűrhető.
-Akkor ezek szerint lerázol?-kérdezte kerek szemekkel.
-Nem fogsz nagyot esni, mert itt van az ablak alatt egy kisebb erkély, amiről lemászhatsz.-mondtam mosolyogva.-De csipkedd magad, mert mindjárt bejön a házba.
-Jól van, csak felveszem... a... gatyám.-mondta, miközben eldőlt a nadrágfelhúzásban.
Odasiettem az ablakhoz, és kinyitottam. Lenéztem, és tényleg nem tud nagyot esni, csak úgy körülbelül 2 métert... áu.
-Menj!-tuszkoltam az ablakba.
-Szeretlek!-mondta, majd egy lágy puszit adott az ajkamra.
-Én is!-nevettem, majd megvártam míg leér, és becsuktam az ablakot.
Felrángattam magamra valami itthonit, felkötöttem a hajam, és lerohantam anyához segíteni a fát behozni.
-Szia! Azta, mekkora fa.-ámultam el az óriási fenyőn.-Hogy akarod behozni?
-Szerintem felhasználom a telefonos segítséget.-nevetett.-Kell valaki nagyon erős, vagy nagyon sok izomtörpe.
-Azok kellenek most ide. De nem fázol?-kérdeztem a havas táj láttán, ami az utcánk volt.
-Eléggé!-mászott be a fa alatt dideregve.
-Menj, és csinálj teát, én addig berángatom a fát a házba!-vigyorogtam.
-Na, arra befizetek!-nevetett, majd besietett a konyhába.
-Lássuk csak, mire vagyok jó.-motyogtam magamnak, majd relaxáltam egy kis ideig.
Húzni kezdtem a fenyőt, és hogy ne tűnjön fel, hogy ilyen erős vagyok csak egy kicsit húztam beljebb, csak épphogy be lehessen csukni az ajtót. Azzal a lendülettel becsaptam a bejárati ajtót, és leültem a földre a fenyő mellé. Kellemes illat járta át a házat, éreztem a karácsonyt.
Egy kis idő múlva felálltam,. hogy megnézzem magam a tükörben. Most nem rohantam fel, hanem a bejárat melletti kis tükröt használtam. Nem tudtam betelni a látvánnyal, a tökéletes arccal, a csodás szemszínnel, a porcelánbőrrel.
-Mit csinálsz?-lépett ki anya a konyhából, és a testem azonnal reagált: visszaváltott a rendes kinézetre. Ezt díjaztam, de nagyon.
-Ez igen.-motyogtam. Nem tudtam, hogy védekezni is tudok... Wow.
-Hogy csináltad ezt?-nézett anya kerek szemekkel a fára.
-Maradjon ez csak az én titkom.-kacsintottam.-Mikor díszítünk?
-Holnap reggel, ha Amber is szándékozik megjelenni.
-Johnnal van elfoglalva.-mondtam jó kedvvel.
-Kivel?-kérdezte kerek szemekkel.
-Majd meglátod. Én is hozok egy vendéget.-vigyorogtam.
-Fiú?
-Igen, anya, fiú, mivel nem vagyok leszbikus.
-Jól van na. És jóképű? Barna hajú,vagy vörös, netán szőke?-kérdezte csillogó szemekkel, hátha kideríthet valamit Edwardről. Mindig ilyen kíváncsi típus volt, amióta meghallotta azt a szót a számból, hogy fiú.
-Anya, maradj már, majd megtudod!-löktem meg humorosan.
-Oké, oké... Csak a szeme színét! KÉRLEK!!-dőlt hozzám a kanapén csücsülve.-Legalább komoly kapcsolat?
-Valószínű!-nevettem.
Kis csönd marta a levegőt közöttünk, majd anya hirtelen felpattant. Boldogság sugárzott az arcáról.
-Mit szólnál, ha most díszítenénk fel a fát. Tudod, ilyen csajos program, mint régen.-mosolygott.-Csinálok forrócsokit, meg vettem guszta sütit, és van karácsonyi CD is. Ha gondolod énekelhetsz is.-kacsintott.
-Rendben, úgyis hiányoztál, és már rég akartam egy jó kis anya-lánya programot.-egyeztem bele.
-Akkor csinálom a csoki, te addig kapcsolj zenét, és hozd a díszeket!-mutatott a szekrény felé...

                                                                       ********
-Jó lett a kakaó.-ámuldoztam.-És a fa, az pedig egyenesen tökéletes!
-Az. Hallod-e, te jársz kondizni, hogy ilyen erős vagy?-kérdezte kacagva.
-Azt már tudnád!-mutattam a gyenge karomat, a pólóm ujját felhúzva. Mit teszek, ha éppen nem figyelek, és rajtakap? Komolyan parázni kezdtem.
-Jó kis napunk esténk volt együtt.-kacagott.-Honlap karácsony! Várod már?
-Mondjuk. Izgatott vagyok, hogy mit gondolt Edwardről.-szóltam el magam. Igazán befoghattam volna a szám, mert most nem hagy békén holnapig.
-Szóval Edwardnek hívják?!-pattant fel mellőlem. A tűzforró kakaó a levegőbe repült, anya öléből, aki megfeledkezett róla. Alá akartam nyúlni, hogy elkapjam, ami sikerült is volna, ha nem ömlik a kezemre a csésze tartalma. Ezek szerint itt nem tud hirtelen működni a 'varázslatos' énem?
-B+-ordítottam a kezemet fogva. Anyu azonnal húzni kezdett engem a konyha felé, amíg én sokkot kaptam a fájdalomtól.
Megnyitotta a csapot, és az 'égő' kezemet alátartotta. Irtóra fájt, a könnyeim is potyogni kezdtek. Anyu, nagyon régen ápolónő volt. Tudta mit kell tenni ilyenkor az égési sérülésekkel. Ez valószínűleg nem volt olyan súlyos, mert halál nyugodtan vette elő a fáslit és a jeget, miközben én a csapnál szobroztam.
-Köszönöm.-mondtam, miközben rendületlenül végezte a dolgát.
Úgy éreztem, ma este különösen közel kerültünk egymáshoz. Olyan volt minden, mint régen. Mint amikor csak ketten éltük a kis életünket, és 2 napig nem tudtunk meglenni egymás nélkül.
-Szívesen csinálom, hiszen ez a dolgom.-mosolygott, miközben a sérülésemet ápolta.
Csöngettek, és ijedtemben megugrottam, majd az ajtó felé siettem. Erőltetett mosollyal nyitottam ajtót.
-Szia kicsim!-ujjongott Eleanor nagyi. Roosevelt Nagypapa az oldalán mosolygott.
-Sziasztok! Hát ti?-kérdeztem a meglepetten, kerek szemekkel. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ők állnak az ajtó mögött.
-Anyád mondta, hogy jöjjünk karácsonyra.-morogta nagyapa. Változó kedélyállapotai voltak, néha humoros, néha pedig morcos kedvében lehetett találni. Most éppen az utóbbi volt soron.
Miután mindkettőjüket megölelgettem, beinvitáltam őket a mi kis takaros házunkba.
Levetkőztek, és helyet foglaltak a kanapén. Anya nekik is csinált egy kis forrócsokit, amíg engem kiküldtek a mínusz 40 fokba, hogy hozzam be a bőröndöket.
Felnyitottam a csomagtartót, és elámultam a sok cókmók láttán. El sem tudtam képzelni, hogy viszem be ezt a sok-mindent.
Gondoltam, majd kettesével megoldom valahogyan, mikor Amber úgy megijesztett, hogy bevertem a felem a csomagtartó ajtajába.
-Mi jót csinálsz?-kíváncsiskodott.
-Au... Semmit.-morogtam a fejemet simogatva.-Vagyis viszem be  nagyiék cuccait, csak még nem gondoltam át a tervet, hogy hányszor rohangálok ki és be.
-Segítek, ha utána megbeszélünk valamit.-motyogta, amire válaszul bólintottam. Nem tudom miről akart beszélni, de a segítsége jobban kellett most mindennél. 
Nagy nehezem becuccoltunk a lakásba, majd Amber odaszaladt köszönteni őket, majd leült beszélgetni.
Úgy gondoltam, hogy akkor én inkább felmegyek a szobámba, és netezek egy kicsit a laptopomon, miközben zenét hallgatok. Kis magányra volt szükségem a mozgalmas nap után.
Lehuppantam az ágyamra, és megnyomtam a bekapcsoló gombot. A kép felvillant, majd a szokásos Windows programmal jelezte, hogy életben van, és figyeli minden kívánságomat.
Felmentem a Youtube-ra, és bekapcsoltam a kedvenc lejátszási listáimat. Miközben zenét hallgattam, a Twitteren olvasgattam, mikor a jól ismert Jedward bejegyzésén megakadtam.
'Mit vegyek fel holnap?'
Ez vajon hozzánk szól, mármint a 'nagy bemutatkozás a szülők előtt' partira?
Ekkor Amber jelent meg az ajtóban, az egyik kedvenc számomat énekelve, amit épen akkor hallgattam. A géppel együtt énekelt, a szöveget kívülről fújva...

-Mi tartott eddig?-dobtam hozzá egy párnát nevetve.
-Lefogtak!-vigyorgott.-Na azt akartam mondani, hogy az ikrek nem tudják mit vegyenek fel holnap ide, és John teljesen oda van, mert elmondtam neki, hogy a szüleim is eljönnek.-huppant le mellém az ágyra.
-Skype?-néztem vele össze.-Akkor legalább tudunk nekik segíteni!-vigyorogtam.
-Okés! Úgyis tudom mi a címük.-mondta, miközben kikapta a kezemből a laptopot, és pötyögni kezdett, majd 2 perc sem telt bele, mikor már csengett is. 
-Yo yo yo!-ugrottak bele egyszerre a kamerába.
-Halihó!-nevettem.-Mi újság arrafelé?
-Nem sok.-morogta John.
-Csak irtózatosan izgulunk!-fejezte be a mondatot Edward.-Nem tudjuk mit kellene felvennünk. Tudom, hogy gyerekes, de ez aggaszt minket legjobban.-vigyorgott.
-Engem igen is érdekel!-lökte meg John az öccsét. Nevetve kezdtek civakodni, majd felfordult a képernyő.
-Ezek most mit csinálhatnak...-néztem jellegzetes tücsök ciripelést várva.-Nem csodálom, hogy annyian mondják, hogy együtt olyanok, mint a hurrikán. Mindent elsöpörnek.
Majd hirtelen a kamera visszafordult az eredeti állásba, és az ikrek angyalian figyeltek minket.
-Akkor segítetek nekünk?-kérdezte John kiskutya szemekkel. Amberrel egymásra néztünk.
-Na lássuk azt a ruhatárat!-mondtuk egyszerre Amberrel egy hosszú, szórakoztató éjszaka elé nézve...

Bloody Bella...

Berohantam a szobába, és meglöktem Pault, aki hirtelen a földre zuhant, majd ijedten nézett rám.
-De erős valaki! Mi van veled buldózer?-kérdezte zavartan.
-Nemsoká megtudod!-nevettem ördögien.
-Más vagy.-mondta, majd mereszteni kezdte a szemeit.-Más színű a szemed.
-Nem mondod?!-sziszegtem dühösen, majd felkaptam a kanapét és fölé emeltem.
-Úristen!-ordította, majd férfias hangon sikítani kezdett.-Tedd le, Bella, ez semmit nem old meg!
-Ha nem akarsz bántani, akkor jobb ha megöllek, mert akkor tényleg nem tudsz.-suttogtam, majd letettem a kanapét és a nyakának estem.-Nem fog fájni!-súgtam a fülébe, majd szívni kezdtem a nyakát.
Fülsiketítő ordításban tört ki, majd enyhült és végül elhalt a hangja, mint ő maga. Arca márvány-fehér lett, szemei kiakadtak, majd elporladt. Véres voltam mindenütt. A hajam, az arcom, a tökéletes ruhám. Úgy néztem ki, mint a végzet asszonya.
-Nem elég.-sziszegtem, majd elindultam a bejárati ajtó felé.
-Menj, vannak még páran, akik nem kellenek az emberiségnek.-biztatott Jack.-Csak nehogy észrevegyenek.-erre válaszul bólintottam.
Erőt vettem magamon, majd kisuhantam a házból, ki az utcára. Elszabadult egy szörny, egy igazi vámpír.
A város szíve felé vettem az irány, de olyan részre, ahol nem nyüzsögnek annyira.
A túloldalt kémleltem, mikor egy fiatal férfira lettem figyelmes. Öltönyben, nyakkendővel baktatott hazafele. Biztosan volt családja, de el volt havazva. Ez mind lecsengett róla.
Gyorsan letöröltem magam Paul maradékai után, és ellibegtem a kiszemeltem felé. Rögtön észrevett, láttam a szemeiben, hogy legszívesebben nekem esne. Én is valahogyan így éreztem, csak kicsit másképp.
-Jó estét! Nem tudna nekem segíteni?-nyarvogtam, majd közelebb léptem hozzá, olyan távolságra tőle, hogy zavarban legyen. - Valamiben.-sziszegtem, majd a nyakkendőjét kezdtem húzni.
.-Természetesen!-suttogta elámulva. A vámpírok olyanok, mint a szirének. Tökéletesen szépek. Elcsábítják az emberi lényt, majd megölik, és vadászni mennek, egészen addig, amíg jól nem laknak.- Miben lehetek szolgálatára szép hölgy?-kérdeztem, miközben rendületlenül húztam magam után egy sikátorba
-Elég sok dologban.-mondtam hangosan, majd a falhoz nyomtam.-Most pedig...
-Nekem oké.-mondta, kiegészítve a gondolatom, de nem éppen az ő ízlése szerint.
-Gyorsan túl leszünk rajta.-suttogtam, majd megsimítottam az arcát, és befogtam a száját.
Nekiestem a nyakának, miközben olyan erősen fogtam a száját, hogy a fájdalomtól eszméletét vesztve csuklott össze...

-Bella... Bella, jól vagy?!-hallottam anya hangját. Éreztem a repülősó orrfacsaró szagát. Levegőért kapkodva ültem fel a kanapén. Megszívtam a tüdőm friss-levegővel, majd erőteljesen kifújtam.
-Mi...mi történt?-kérdeztem, miközben nagyokat lélegeztem. Az álmom vajon valós volt, vagy csak a képzeletem játszott velem? Ijesztő volt látni, hogy mit teszek.
-Elájultál, mikor felmentél szobába. A lépcsőn estél össze.-mondta aggodalmasan.
-Paul?-néztem rá kerek szemekkel.
-Tudod, hogy a kórházban van, hiszen ma voltál nála.-mondta.-Biztosan beütötted a fejed.
-Jack. Jack hol van? És mi van ezzel a vámpír dologgal?-kérdetem, majd gyorsan körülnéztem, de nem volt sehol.
-Milyen vámpír dolog?! Miket álmodsz te?-nevetett.
-És Jack?-kérdeztem válaszára nem nagy ügyet vetve.
-Karácsonykor jön, vacsizni.-mosolygott.
-Karácsonykor...- mondtam elhaló hangon. Ebben valami sántított.
-Biztosan beverted a fejed, dőlj le egy kicsit.-vigyorgott.-Most, viszont el kell mennem fenyőt venni, mert el fogják kapkodni. Elleszel egyedül itthon?
-Azt hiszem igen.-nevettem, majd a televízió felé böktem.- Megnézek egy filmet, jól leszek, ne aggódj!
-Csak ne valami vámpírosat!-kacsintott, majd felvette a kabátját.-Jó legyél!-szólt vissza az ajtóból.
-Az leszek.-mondtam reflexszerűen.
Odasiettem az ablakhoz, majd elhúztam a függönyt. Megvártam, amíg elhajt a kocsival, és elhagyja az utcát. Az "álmom" túlságosan valóságosnak tűnt, hogy ne legyen benne valami igazság.
Felsiettem a szobámba, a nagy tükör elé. Megnéztem magamat. 
-Várjunk csak! Hol a karácsonyi ruhám amit Edwadtől kaptam?-mondtam magamnak, mivel senki nem volt rajtam kívül a házban. Kutatni kezdtem, az egész szobát feltúrtam, mikor a szekrényben volt felakasztva. Nem én raktam oda, az fix, mert rajtam volt, mikor lementem. Vagy nem?
Ismét beálltam a tükröm elé, ökölbe szorítottam a kezem, lehunytam a szemem, és erősen a vámpírokra összpontosítottam. A furcsa érzés végigfutott rajtam, mit ahogyan az álmomban történt.
A szemem hirtelen kipattant, és ugyanazt a tökéletes vámpírnőt láttam magam előtt, akit az "álmomban".
-Üdv megint.-motyogtam, miközben forogni kezdtem a tükörben. Azon agyaltam, hogy öltem-e meg valakit?
Vagy, hogy mikortól van képszakadás? Mi igaz és mi hamis? 
Elindultam kifelé az udvarra, hogy megnézzem, van e kő, amit kettétörtem. Nagy meglepődésemre még kő sem volt, nem hogy törmelék. Néztem, mint Rozi a moziban. Visszamentem a házba.
Az fix, hogy nem igaz, hogy tudok suhanni, vagy legalább is eddig nem sikerült, de lehet, hogy futnom kéne?
Fel kéne hívnom Pault, hogy él-e még... Remélem, hogy nem nyírtam ki, mint az álmomban. A telefonomért nyúltam, mikor hirtelen csörögni kezdett a kezemben.
-Igen?-szóltam bele új, csilingelő hangomon.
-Szia! Edward vagyok.-motyogta a telefonba.
-Oh, szia, nem írta ki a számodat. Miért hívsz?-faggattam idegesen.
 Mást kellene csinálnom. Először is felhívni Pault, hogy nincs-e baja, majd megtudni, hogy hogyan kell visszaváltoznom emberré. A második sokkal jobban izgatott, mert senki sem láthat így. Egy ideig biztosan nem.
-Csak azért, mert valószínűleg a táskádban van a telefonom, ugyanis amikor vásároltunk, beletettem, hogy el ne hagyjam. Szóval mindjárt ott vagyok, hogy elhozzam, elég fontos lenne.-magyarázta.-Egyébként otthon vagy?
Erre aztán igazán nem számítottam. Pont most akar jönni, mikor vámpír vagyok? Mit tegyek?
-Itthon, azt hiszem.-mondtam aggodalmasan, életem egyik legnagyobb baklövését elkövetve.
-Azt hiszed?-kérdezte nevetve.
-Valószínűleg. De el kéne mennem itthonról, szóval nem baj, ha belerakom a postaládába?-próbáltam maga kihúzni egy kellemetlen helyzetből.
-De én téged is szeretnélek látni.-mondta kacéran.
-De nekem...
-Nincs semmi de! Egyébként már itt vagyok a sarkon.-szakított félbe. Hirtelen kinyomtam a telefont, és felrohantam a szobába. Megcsináltam, amit átváltozás előtt kell, de valamit nagyon elrontottam, mert a szeme színe karmazsinvörösre váltott.
-Szentég!-morogtam, majd újra próbáltam. Semmi, az ég világon nem változott.
Körbenéztem a szobában, nem tudom miért, de ilyen megérzésem támadt. Egy cetlit találtam az asztalon. Ez állt rajta.:
"Kedves Bella!
Nem kell döntened, de életed során sokat kell majd használnod, ha meg akarod védeni a családot! Vigyázz anyádra! Gyakorolj, szükséged lesz rá!
Üdvözöl Apád, Jack.
U.i: Lazíts!"
Vettem a lapot, hogy mit akar vele mondani. Ellazultam, majd ismételtem a tanultakat. Most nem futott át rajtam semmi. Pislogni kezdtem. Ismét a normális Bella állt előttem, az ő alacsony, erőtlen testalkatával, és a zöld szemeivel.
-Megúsztam.-fújtattam megkönnyebbülve. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem lesz semmi gond Edwarddal. De hogyan fogom neki elmondani? És mi az, hogy nem kell döntenem?! Nem leszek vámpír és nem is halok meg? Akkor miért jött ide? Azért, hogy megkavarja az amúgy is zavaros életemet? Eddig is megvoltam nélküle, köszönöm nem kell. Vagy mégsem? Végül is egyszer majdnem megöltek, és Edward mentett meg...
ÉS mi van akkor, ha nem tudom koordinálni magam, és megölök valaki, ha például valamin bekattanok? Megszomjazom vagy mérges leszek?
Rengeteg félelmetes kérdés merült fel bennem, miközben az ágyon ültem. Talán apám csak próbára tesz engem, hogy mennyire vagyok vámpírnak való?
Lehet, hogy nem is vagyok vámpír? Bármi lehetséges, ha már ez is az...
Ekkor Edward csöngetett. Lesiettem a lépcsőn, és mosolyogva ajtót nyitottam.
-Szia!-mondtam vigyorogva.
Válaszul az ajkaimnak esett...

Váratlan

-Jó, hogy lejöttél, éppen rólad beszéltünk.-mondta mézes-mázos hangon Jack.
-Igen szeretnénk valamit elmondani neked, vagyis két dolgot. -kontrázott anyu.-Szerintem jobb lesz ha leülsz.
Lehuppantam a karosszékbe, és feszülten figyeltem, szemem cikázott a két fél között.
-Figyeljetek, nem kell ekkora felhajtást rendezni annak, hogy Jack ideköltözik, mert semmi bajon nem lenne vele, és nem is zavarna.-mondtam mosolyogva.
-Bella, nem erről van szó, hanem másról.-mondta anya komolyan.
-Terhes vagy?! Biztos? Mármint úgy értem ez csodálatos, és nagyon örülök nektek!-hadartam boldogságba fulladva, ám ők nem mosolyogtak.
-Te azt gondolod, hogy Jack és én? Soha!-nevetett anyu.-Teljesen más dologról van szó. Rólad.-mondta ismét rezzenéstelen arccal.
-Kiböknétek végre?-sziszegtem idegesen.
-Szóval, ma éppen a bevásárlóközpontban sétálgattam, mustárt keresve, mikor összefutottam Jackkel. Elbeszélgettünk, majd arra döntésre jutottunk, hogy meghívom egy teára, és találkozik veled. Bella Jack az apád.-mondta, majd aggodalmas fejet vágott, arra várva, hogy mikor kattanok be.
-Igen, így igaz.-helyeselt Jack, vagyis az apám.
-Hogy mi?! Jack az apám? És ezt ti így jelentitek be nekem, hogy Bella, figyu, ő itt az apád? Marha jó, köszönöm anya, hogy eddig elhitetted velem, hogy nincs apám, vagyis, hogy nem ismered te sem!- a lélegzetem egyre gyorsult- Ezt most hogy képzeltétek? Hogy majd Jack nyakába ugrok, és elmondom neki, hogy mennyire szeretem, meg örülök, hogy jött, még az előtt, hogy betölteném a 21. életévem?!-ekkor Jack felé fordultam- Maga  pedig hol volt, amikor a gimiben bántottak, a ballagáson, az érettségi utáni bulin? Meg  amikor valaki megpróbált megerőszakolni?! Amikor 6 évesen leestem az erkélyről, és a csodálatos módon nem haltam meg?!-ordítottam, miközben könnyeim rendületlenül potyogtak.
-Ott voltam mindegyiken, kivéve a közelmúltban történt eseményeket.-mondta Jack halál nyugodtan.
-És most a másik dolog kicsim.-fogta meg a kezem anya, amit azonnal elrántottam.- Van egy kis furcsa dolog veled kapcsolatban, amit most az apád fog neked megmutatni, vagyis megpróbálja.

Kerek szemekkel néztem őket, mikor hirtelen Jack felpattant, és odaugrott elém, körülbelül 10 centire volt tőlem. Közel hajolt az arcomhoz, amit egy hátrahúzódással jutalmaztam.
-Figyeld a szemem, és ne pánikolj, semmi esetben sem.-motyogta, majd pislantott egyet.
A pislantás után a szeme jég-kékké változott, szinte vakított. Majd még egyet pislantott, és a szeme bíborvörös lett.

-Minden rendben?-kérdezte, miközben a szívem a torkomban dobogott, és sikítottam volna a mutatványától.
-Nem-igen.-mondtam remegő hangon.
-Figyelj, nem akartalak felzaklatni, csak felkészíteni. Két választásod van. Vagy meghalsz, vagy félvámpír leszel. Ezt muszáj lesz eldöntened december 31-e éjfélig. Most is tudsz ilyet, de csak ha nagyon erősen koncentrálsz.-mondta, majd mosolyogni kezdett.
Nem voltam biztos abban, hogy egy perc múlva is élni fogok. A rosszullét kerülgetett. Szédültem, hányingerem is lett, és a lábaim felmondták a szolgálatot.
-Jó vicc.
-Nem vicc, én tényleg... tényleg vámpír vagyok.-bökte ki nagy nehezen.- Amikor anyád és én összeismerkedtünk, akkor meg akartam ölni éjszaka, de más lett belőle.-mondta, majd aggodalmasan anyura pillantott.-Muszáj volt elhagynom titeket. Mindannyiunkat megöltek volna, de így, hogy külön voltunk, mindenki megúszta ép fejjel.
-Akkor én most mi vagyok?-suttogtam félve.
-Ember és vámpír. Legfőképpen ember.-morogta.
-Én ezt nem akarom. Én... én csak egy ember vagyok!-sziszegtem, majd hullani kezdtek a könnyeim.-Nem akarok embert ölni! Főleg vért inni, azt nem!
-Hé, ez nem olyan borzasztó dolog! Ne sírj, kérlek! Nem kell embert ölni, sem vért inni! -mondta, majd megfogta a kezem. A hideg rázott tőle.-Nem olyan mint a filmekben, nyugodj meg! Gyere, megmutatom, hogy fogsz kinézni.-mondta boldogan, majd felhúzott a lépcsőn, be a hálószobába, ahol egy óriási tükör volt.
-Állj terpeszbe, majd hunyd le a szemed.-utasított kedvesen- Majd gondol arra, hogy szétvet az erő.
Úgy tettem ahogy mondta, terpeszbe álltam, megfeszítettem az izmaim, az kezemet ökölbe szorítottam. Éreztem, ahogyan valami furcsa érzés járja át az egész testem.
Elképzeltem magam, ahogyan embereket tépek szét, kik életem során keresztbe tettek nekem. Mérhetetlen káröröm futott át rajtam, és reflex-szerűen kinyitottam a szemem.

Egy gyönyörű, arany szemű nő állt velem szemben. A kontaktlencsék zavartak a látásban, túl jó volt a szemem. Barna haja a vállára hullott. Tökéletes volt, akár egy szobor.
Ekkor furcsa érzés járt át, mintha émelyegnék, de ez hamar elszállt.
-Wow.-nyögtem hüledezve. A lánynak is mozdult a szája.
-Mondtam, hogy nem olyan borzasztó.-mosolygott Jack.
-Tökéletes. De mindenki észlelni fogja a változást, hogy más vagyok.
-Valószínűleg igen, de nézz magadra. Lélegzetelállító vagy. Próbáld ki magad.-mutatott a falra.
-Nem zúzom össze a falat.-nevettem. A hangom csilingelt, rezgett.
Elindultam kifelé, a kertbe, hátha találok magamnak valamit, amin kipróbálhatom adottságaim. Már nem zavart annyira a tudat, mióta megláttam a tökéletes énemet.
-Ezt a követ!-suhant el mellettem.
-Nem hinném, hogy menni fog, lehet, hogy eltöröm a kezem.-nézem rá bizalmatlanul.
-Garantálom, hogy a kezed nem nagyon fog eltörni a következő percekben!-mondta kacagva.
Még egyszer rápillantottam, majd becsuktam a szemem, és erőből, rávágtam a kőre. 
Ekkor valami kattant bennem, és hirtelen kívánni kezdtem a vért.
-Mit tegyek?-sziszegtem alig hallhatóan.
-Gondolj arra, hogyha meghal, csak jót teszel neki!-mondta, majd ördögi mosoly fagyott az arcára.
Torkom parázslani kezdett, majd megindultam a ház felé, hogy jóllakjak...