Hol vagyunk? 11. fejezet.

Lassan vánszorogtunk a négysávos autóúton a Jeeppel, mellettem Ed, elöl Amber ült. John vezetett, és éreztem, hogy ebben a nagy autóban biztonságban vagyunk mind a négyen. Sosem figyeltem, hogyan kormányozza ezt a kolosszust, de egészen jártas volt ebben a témában. Szerettem az autókat, mindig is odavoltam értük...
-John, átvegyem?-bökte meg Edward bátyja vállát. John megrázta a fejét, és tovább összpontosított az útra.
-Mikor érünk oda?-ásított Amber. Elég fáradtnak tűnt.
-Két saroknyira vagyunk a hoteltől, ahol lakunk. Tetszeni fog.-kacsintott rá Ed. Nem nagyon ismerte Ambert, de John biztosan mesélt neki róla, ahogy Edward énrólam.
Amikor megérkeztünk, John leállította a motort, és nem szállt ki. Hátulról jöttünk, ezért nem tudtam melyik hotelnél állunk.
-Mi a probléma?-kérdeztem kerek szemekkel.
-Lesifotósok.-mormolták egyszerre, miközben a párás ablakon kifelé figyeltek, akár a vadászó puma.
-Hogy jutunk be?
-Garázson keresztül, ami lehet, hogy el van torlaszolva, de van hátsóbejárat.-magyarázott komolyan Edward, miközben a kezemet szorongatta.-Fontos, hogy még ne vegyenek észre.
-Még?-néztem rá ijedten.-Mi lenne, ha lekapnának?
-Még nem olyan komoly a kapcsolatunk, hogy ezt a sajtó előtt is fényre derülhessen, remélem megértitek.-mondta nyugodtan John. Nem esett jól, sőt bántott, hogy nem akarják még olyan komolyan mint mi, de részben igazuk is volt, mert különben nagy bajban lennénk mind a négyen...
-Elmondom a tervet.-mondta Edward.
-Amikor elkiáltom magam, hogy MOST!, akkor, mint akit puskából lőttek ki, kiugrotok a kocsiból, és az elejéhez rohantok.-mondta John. Úgy beszéltek, hogy egymás mondatait kiegészítették. Csak kapkodtuk a fejünket, hogy most ki is következik, aztán megszoktuk, és felfogtuk, hogy mit is akarnak: Észrevétlenül besurranni, anélkül, hogy a paparazzók bejönnének utánunk, és észrevennének minket Amberrel...
Miután elmondták a tervet, mind a négyen készen álltunk arra, hogy akár az őz, kit űznek, rohanjunk az eltakarított, ámde 20 cm-es hóban, magassarkúban.
-MOST!-kiáltotta John, mire mind egyszerre mozdultunk, csuktuk az ajtót, és ugrottunk az autó elejéhez.
-Ez jó móka lesz.-vigyorgott Edward. Bátyjának kicsit gondterheltebb volt az arca.
-Jönnek?-kérdezte Amber Johntól, aki feszülten figyelt.
-Nem, csak sokan  vannak, és mind fotózásra készen. Tudják, hogy ezzel az autóval vagyunk, és várták, hogy érkezünk.-mondta, majd kinézett az autó mögül.-De rátok nem számítottak.-vigyorodott el.
-Van egy tervem.-nevetett Edward, miközben a zsebében kezdett kutatni, majd a kezembe nyomot egy kulcsot.- Kimegyünk eléjük, míg ti besurrantok hátulról, majd valamelyikőtök küld egy üzenetet, és felsietünk a szobába. Az ajtó előtt várjatok minket, lehetőleg nem ablak mellett üljetek le.
-Fussatok a kukák mögé, mi bepattanunk a kocsiba, körbemegyünk, és úgy teszünk, mintha most jöttünk volna.-mutatta Edward.-Futás csajok!-kacsintott.
Amberrel egymásra néztünk, egymásba karoltunk, és futólépésben elindultunk a szemeteskonténer felé. Nem volt messze, mégis úgy éreztem, hogy életem leghosszabb távját futom, bár lehet, hogy a szokatlan cipő tette.
Bevágódtunk a kukák mögé, és kuncogni kezdtünk. Nem volt vicces pillanat, mert egyébként lapulnunk kellett volna, de egymáson röhögtünk. Ezek olyan pillanatok, amelyek megismételhetetlenek, és csodás emlékek, főleg Amber társaságában.
Keresni kezdtem a kulcsot, amit a fiúk adtak. Gőzöm sem volt, hogy melyikkel nyílik az a bizonyos ajtó. 
-Vajon melyik lehet az?-kérdeztem még mindig a kuka mögött gubbasztva.
-Passz. De az ajtót sem látom.-magyarázta aggodalmasan.
-Ott van vaksi!-vigyorogtam, miközben a bajárat felé böktem.-De elég feltűnő helyen van.-biggyesztettem le az ajkam.
-Akkor fussunk!-mondta, majd megragadta a kezem, és húzni kezdett.
Odafutottunk az ajtóhoz, és próbálgatni kezdtem a kulcsokat. Remegett a kezem, de tűrhető volt,  ahhoz képest amilyet produkálhattam volna ilyen helyzetben.
-Amber, figyeld a fotósokat és a fiúkat, nehogy az egyik elinduljon felénk.-utasítottam, még mindig a zárra összpontosítva...
Már a tizedik kulcsot próbáltam, mikor Amber kapkodni kezdte a levegőt.
-A kukák mögé, gyorsan!-suttogta erőteljesen, és magával rántott. Láttam, hogy egy őr közeledik. Amikor közelebb ért, remegni kezdtem, bár próbáltam nyugodt maradni.
Elment mellettünk, és lefordult a sarkon. Nagy kő esett le a szívünkről, és egyszerre sóhajtottunk.
-Ez meleg volt.-szuszogta Amber. Visszamentünk az ajtóhoz, és belepróbáltam a kulcsot a zárba. Belehelyeztem, a zár kattant, és megkönnyebbülve léptünk be a hotelba.
Feltrappoltunk a lépcsőn, a második emeletre. Elővettem a telefonom, és megcsörgettem Edwardöt.
Láttam az ablakból, hogy elindultak. Eközben eszembe jutott anyu, aki biztosan aggódik.
-Anyu?-szóltam bele a telefonba.

-Te meg hol a francban vagy ilyenkor?-kérdezte idegesen.
-Nyugodj meg, jól vagyunk, de a nagy hó miatt nem tudunk hazamenni, így egy hotelben alszunk, mert itt biztonságosabb.
-Csak vigyázzatok magatokra! De most mennem kell! Jóéjt!-hadarta, majd kinyomott.
Ideges lettem, de aggodalmam hamar elszállt, mivel valaki felkapott megpörgetett, majd csókolni kezdett. Edward volt, ki más.
-Szia szépség!-mosolygott. Ennivaló volt. Valahogy kívánni kezdtem a közelségét.-Mehetünk?-mutatott az óriási fa-ajtóra, ami gyönyörűen volt faragva.
-Lakosztály?-kérdeztem, még mindig az ajtót nézve.
-De még mennyire.-kacsintott.
Behelyezte a kulcsot, a csodaajtó kinyílt, az állam pedig a földön hevert...
Csodálatos látvány tárult elénk. Modern, olyan mint egy lakás, fapadlóval, nagy Tv-vel. 
-Gyere be!-fogta meg a kezem Edward, miközben a földön az államat keresgéltem....