Álarc

Edward is beült mellém a kocsiba. Szőke haja a szemébe lógott, sapkája vagányan a fején.
-Fázol még?-kérdezte, miközben a fűzést kapcsolgatta.
-Már nem.-mosolyogtam. Azon agyaltam, mi történhetett Paullal, és ezzel kapcsolatban aggodalom, szomorúság, de főleg idegesség érzése fogott el.
Kezdett világosodni, hajnali 6 óra volt, óriási hó, kicsit kisebb, mint tegnap este. Az utak elég tiszták voltak, de a közlekedés halott volt. Sehol egy autó, motor vagy bicikli, de -10 fokban nem csodálom.
-Aggódom Paul miatt.-böktem ki szomorúan.-Nem tudom, hogy mi történhetett vele.-hirtelen sírásban törtem ki, mert tudtam, hogy a tegnapi ordításom hatására tette ezt.
-Nyugodj meg Bella, minden renden lesz.-törölte le a könnyeim.-Láttam rajtad a telefonálás után, hogy nem vagy jól.-motyogta.
-Ne haragudj, én nem...-nem tudtam befejezni a mondatot, mert sírva fakadtam.
-Miért kérsz bocsánatot? Nem tettél semmit! Valami rosszat mondtam?-kérdezte idegesen. Úgy gondolta, hogy megbántott, pedig én rinyálok neki, és nekem kéne bocsánatot kérni.
Leparkolt az út szélén, és felém fordult.
-Figyelj, semmi baj nincs, senki nem haragszik senkire! Sőt hálás vagyok neked, egy ilyen csodálatos este miatt.-vigyorodott el. Eszembe juttatta a -már- tegnap este történteket.
Csikizni kezdett, hátha felvidulok, és lám, szerencsével járt. Csodás kedvem lett tőle, a nevetésétől, a mosolyától, az arcától.
-Köszönöm Edward!-szipogtam hálásan.
-Jajj, ne sírj megint, mert kénytelen leszek valami borzasztó hülyeséget csinálni!-kacsintott.
-Oké, abbahagytam!-tettem fel a kezem. Odahajolt hozzám, és megpuszilta a homlokom...
Az autó motorja újra feldördült, és haladtunk tovább a kórház felé. Ahogy Paulra gondoltam, a gyomrom összeszorult, a torkomban gombóc keletkezett.
Egész úton csöndben voltunk, csak a rádió szólt. Egy idő után kínosan éreztem magam az előbbiek miatt, hogy ennyire megzavart a beteg "barátom" gondolata. Lehet, hogy semmi egyéb baja sincs, minthogy megverte egy csaj miközben megpróbálta lesmárolni. Egész elképzelhetőnek találtam- eközben elvigyorodtam- hogy valaki felképelte, és bedagadt a pofája.
-Megékeztünk.-figyelmeztetett Edward.
-Oh, ilyen gyorsan? Észre sem vettem, hogy telik az idő.-motyogtam, miközben az órámat néztem.
-Hívj, ha jöjjek érted! Ja és este van kedved moziba menni?-kérdezte félénken.
-Oké.-vigyorogtam.- Mit nézünk?
-Majd meglátod!-kacsintott, majd megcsókolt. Megborzongatott, végigjárta az egész testem, a fejem búbjától a lábujjamig. Elöntött a melegség és a szeretet érzése.
-Szeretlek!-suttogtam, majd kiszálltam az autóból. Visszafordultam, és láttam, hogy szívecskét formál a kezével, és angyalian mosolyog hozzá. Dobtam neki egy puszit, majd elindultam befelé, a kórházba...
Iszonyatosan hideg volt, és a kezem már komoly jégkockává fagyott. Egyrészt azért volt olyan hideg, mert ideges vagyok, másrészt meg kutya-hideg volt.
Sietős léptekkel vágódtam be az épületbe. A recepcióhoz vettem az irányt, azzal a kérdéssel, hogy merre találom Pault.
Egy idős hölgy ült a pultnál, éppen a körmét reszelgette.
-Jó napot kívánok, megmondaná nekem merre találom Paul Harrisont?-kérdeztem robotosan.
-Igen.-mondta flegmán, miközben a rágóján kérődzött. Vártam a válaszra, de rám sem hederített.
-És merre is kell mennem?- hadartam. Megint haboztam, majd észrevettem, hogy nagy ívben letojja a fejemet. Megköszörültem a torkomat, mire dühösen felpillantott.
-Második emelet, 125-ös szoba.- sziszegte, majd tovább reszelte a körmét.
-Igazán, nagyon köszönöm.-mondtam hangosan, majd elbillegtem.
Nem bírom az ilyen embereket, főleg akiknek az lenne a munkája, hogy segítsen.
Feltrappoltam az emeletre, sok embert láttam, sérülteket, sétálókat, szomorú családtagokat. Egyre csak nagyobbodott a gombóc a torkomban.
Ekkor megláttam az ajtószámot, és megszédültem. Olyan rossz volt, hogy le kellett ülnöm. Agyalni kezdtem azon, hogy mi baja lehet, ahelyett, hogy bementem volna, és megtudhattam volna az igazságot.
-Bella! Szia kicsim!-ült le mellém anya egy pohár kávéval.
-Szia.-mondtam kedvetlenül.
-Felváltasz?-bökött az ajtó felé.-Mennem kéne, fontos.
-Persze.-álltam fel, majd megindultam, de visszahúzott.
-Este valamit meg kell beszélnünk.-mondta komolyan, majd elment.
Vajon mi olyan fontos? És mit kell megbeszélni. Mindegy, biztos valami egyszerű dolog.-könyveltem el magamban, majd megindultam az ajtó felé.
Megfogtam a kilincset és benyitottam. Csukott szemmel, lopakodva mentem be az ajtón. Nem akartam zavarni, de főleg ott lenni nem.
Kinyitottam a szemem, és megláttam az ágyon fekvő fiút. Háttal volt nekem, a lába gipszben, a feje bekötve. Először azt hittem, hogy rossz helyen vagyok, mert olyan törékenynek tűnt az a pasi, aki olyan magas, és erős, hogy felhőkarcolónak is beillene.
-Szia.-suttogtam, majd bementem. Nem jött válasz-ezek szerint alszik- ezért leültem a szobában lévő kanapéra. A tv-ben egy szappanopera ment.
Maria el akarta hagyni Fernandot, aki öngyilkossággal fenyegetőzött.
-Ugye hogy szar?-morogta egy hang az ágy felől. Hirtelen odapillantottam, és láttam, hogy Paul már a hátán fekszik és a televíziót bámulja-Egész nap ez megy, és nem adnak távirányítót.
-Tényleg.-motyogtam, miközben az arcát figyeltem. Érdekes orra volt, és ahogy jobban megnéztem, helyes is volt. Szép zöld szemei -nem annyira, mint Edwardnek- borostás, jellegzetes férfias arca egy pillanatra megbabonázott.
-Haragszol?-kérdezte, miközben az arcát fürkésztem. Ekkor már ő is nézett engem.
-Igen, még mindig haragszom.-mondtam durcásan. Igazából már csak kicsit voltam rá dühös, de akkor sem tehet ilyet velem!
-Akkor miért vagy itt?-kérdezte halál nyugodtan, és visszafordította a szemét a tv-re.
-Ez most komoly? Azt firtatod, hogy mit keresek itt?!-fakadtam ki.-Először is örülnöd kéne, hogy egyáltalán szóba állok veled, azok után, amit csináltál velem!-ordítottam.
Nem válaszolt, csak bámult a semmibe.
-Menj el.-suttogta.-Nem akarom, hogy neked rossz legyen, inkább légy a barátoddal, Edwarddel!-sziszegte.- Biztos jól szórakoztatok tegnap...
-Te erről honnan tudsz?!-ugrottam fel idegesen a kanapéról.
-Édesanyád mesélt, hogy egy barátodnál alszol. Rögtön tudtam, hogy az a...
-Ha bárkinek el mered mondani, én öllek meg a saját kezemmel!-mondtam, miközben odarohantam az ágyhoz, és megfogtam a pizsamáját, majd rángatni kezdtem.
-Menj innen el!-ordította, majd fáradtan visszadőlt az ágyra.- Nem akarom, hogy bajod essen, úgyhogy menj!-suttogta, majd elhunyta a szemét. Nem ilyennek ismertem meg Pault, nem gondoltam volna, hogy visszataszítóvá válik nekem.
Felkaptam a kabátom, és idegesen kirontottam abból az Istenverte kórházi szobából. Olyan erősen, amennyire csak bírtam, becsaptam az ajtót, majd megálltam.
Zokogva folytam le az ajtón, és összekuporodtam, mint egy gombóc. Kár volt bejönnöm hozzá, mert felszakította a régi emlékeimet a gimiből.
Ugyanígy küldött el egy régi barátom, akit akkor láttam utoljára, mert azután titokzatos módon meghalt. Az is az én hibám volt, mint minden más. Szerettem volna kirohanni a világból, de lábaim nem bírták, megadták magukat, és mozdulatlanul hevertek alattam.
-Jól van kisasszony?-szakította meg gondolatmenetemet egy orvos.
-Nem, vagyis igen.-mondtam, miközben a könnyeimet törölgettem.
-Jöjjön, meghívom egy teára.-mondta, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni.
-Köszönöm.-hálálkodtam szipogva.
Felsegített, majd belém karolt, és gyors léptekkel elhúzott egy automatához.
-Milyet kér?-tolt az orrom alá egy dobozt, ami tele volt karácsonyi teákkal.-Akármelyiket választhatja.-mosolygott.
-Kérem, tegezzen.-mondtam oda sem figyelve.
-Rendben. Szóval akkor milyet tegyek bele?
Jobban megnéztem, és narancs-fahéjas mellett döntöttem.
-Azt!-böktem a kiválasztott felé.
Megfogta a teát, és belerakta a vízbe a filtert.
-Miért vagy ilyen szomorú?-emelte fel a fejemet.
-Rossz emlékek, de legfőképpen egy barát.-bólogattam, majd megint a földet kémleltem, mert a könnyek ismét a szemebe gyűltek.
-Hé, nyugalom. Itt van a barátja a kórházban?
-Igen, csak elküldött, mert nem akarja, hogy nekem rossz legyen.-mondtam szipogva.-De nem értem miért.
Csak nézett rám, és láttam rajta, hogy töpreng.
-A nevem Dr. Michael.-nyújtotta a kezét.
-Bella Jones.-mondtam, majd kezet ráztunk.
-Hogy hívják a barátod? Hátha tudok segíteni.-mosolygott.
Ekkor üzenetem érkezett. Elővettem a telefont, és megnéztem.
"Gyere a parkolóba, feldobom a napod! ;)"
Edward volt az. Most jobban hiányzott, mint valaha. Nem akartam tovább Dr. M-mel Paulról beszélni.
-Ne haragudj, de muszáj mennem!-mosolyogtam.-Szia, és köszönök mindent!
-Nincs mit és szia!-vigyorgott.

Rohanni kezdtem kifelé ebből a borzalmas épületből, ki a szabadba, a friss levegőre, Edwardhöz.
Futottam, ahogy a lábam bírta, szinte szárnyaltam.
Megkönnyebbülve robbantam ki a bejáraton, és megláttam a parkoló közepén álló fekete autón. Hirtelen megtorpantam, majd újra futni kezdtem.
Edward boldogan várt az autóban, mosolygott, és ettől el tudtam volna olvadni...